09. fejezet ~ Perrie Edwards, és a nagy gubanc

- Nyugodtan kiveheted, szívem, ő nem egy porcelánbaba! Sőt.. talán akkor végre abbahagyja a sírást is, ugyanis már ezt csinálja reggel óta... esküszöm mindjárt migrént kapok! - kapja drámaian a szőkeség a kezét fejéhez, miközben megejt egy kisebb kacajt. Bár nem értem mi lehet jelenhelyzetben olyan szórakoztató...

- Mi van?! Azt mondtad, hogy hozhatok magammal egy csajt. - emeli maga elé védelmezően a kezét Harry, mikor Zayn egy szúrós pillantással jutalmazza.

- Én sem értem miért olyan nagy baj ez Zayn. Pénzed az van bőven, hogy megtudd hívni egy vacsorára a gyerekedet és az anyját. - szánja a mondatokat a mellettem ülő férfinak, de eközben végig engem néz. Biztos vagyok benne, hogy az én értetlen tekintetemen szórakozik ő is, és Harold is olyan jól. A csoportunk pedig ismét elnémul, csak egyedül Hope keserves sírása tölti be az épületet.

- Ó a fenébe Zayn, felvennéd?! Már komolyan az agyamra megy... - foglal helyett velem szemben a türelmetlen anyuka és félig az étlapra sandít, miközben arra vár, hogy a fekete úgy ugorjon, ahogy ő füttyent. Ami -a legnagyobb meglepődést kiváltva belőlem- meg is történik. Zayn türelmetlenül dobja le a szalvétát az öléből, áll fel, majd gyakorlott mozdulatokkal csatolja ki a bébihordóöveit. A kis szőke tincses, a sírástól vöröslőképű gyerek pedig ösztönösen nyúl a fölé magasodó férfi irányába. Nem kell szakavatottnak lenni ahhoz, hogy ezt a jelenséget mindenki elkönyvelhesse annak, hogy Zayn nem először üti el az idejét a kislány társaságában. Hope fejét a vállán pihentetve fordul vissza az asztaltársaság felé, és a kis ringatómozdulatok mellett az én üveges tekintetemet keresi. Csak azt nem értem, hogy miért hat meg engem ez az egész... mármint nem a gyerek látványa, hanem az, hogy megint csalódnom kell. Megint itt van ez a kínos szituáció, mikor már majdnem megbíztam valakiben, és közel engedtem magamhoz, erre történik egy... ilyen.
- Azt hiszem jobb ha én most megyek. Igazából... ide se kellett volna jönnöm. De ti érezzétek magatok jól, vagyis inkább ne, hisz ti is pont leszartátok, hogy én, hogy érzem magam. - dobom fel én is idegesen az asztalra szalvétámat, majd remegőkezekkel simítom szét ruhámon a keletkezett gyűrődések nyomát. Még egyszer végignézek a díszes társaságon, ahol van aki épp egy feltörő kacajt tart magában, más pedig egy szomorú, sajnálkozó pillantást intéz felém, de egy sincs meglepődve. Gondolom mindenki sejtette, hogy ez lesz a mai felállást, persze engem leszámítva.
- Jakie, kérlek maradj. - Zayn hangja alig hallatszik a sírógörcsöt kapó gyerek mellől, de azért szavait és azok jelentőségét tisztán érzem a hangszínén.
- Mi a francért hallgassak rád, Zayn?! Mondj egy kibaszott okot arra, hogy itt maradjak, és továbbra is az értetlen kislány szerepében tündököljek! Egyáltalán mi a fenéért hoztál ide, élvezed ha hülyét csinálhatsz az emberekből? - hangom hisztérikusan cseng az épület falain belül, s érzem, hogy most már nem csak a saját asztalunknál helyet foglalók tekintetét vonzom magamra.
- Ne drámázz már Jaqueline. Ez csak egy gyerek, nem a világvége. - dől hátra kényelmében a székében Joshua és a képén ismét győztes, gigantikusan nagy mosolya jelenik meg, amit pár perccel ezelőtt még simán le tudtam varázsolni onnan. Bár legszívesebben visszaszólnék neki, de a testem erre sajnos nem képes... A hangszálaim teljesen elvesztik az irányítást, mert bár szóra emelem az ajkaimat, de egy árva hang sem jön ki rajtuk. Gyorsan le kell lépnem, mivel érzem, ahogy a sós könnyek sokasága szemeimben tettrekészségről adnak tanúbizonyságot.
Hangtalanul, a táskám után kapva, sietősen hagyom el a termet vissza sem nézve, hisz az első kis feltörő könnycseppek már végig is szántanak arcomon. Bár hallok pár gyors lépést a hátam mögött, én csak azért sem fordítom visszafele a tekintettem, így elszántan és nagyon bosszúsan érek ki a parkolóba, ahol már az este korai jelei figyelhetők meg. A tücskök hangos ciripelése, a sötétedő égbolt, és a maradék kocsik szétszórt látványa.
- Jaqueline! - hallom meg a mögöttem felkiáltó, erős férfi hangot, de kicsit sem hat meg a tónusában érződő megbánás. Egyenesen lépkedve érek el a kétirányú, kivilágított útszélére, ahol rögtön felemelem a kezem, stoppolás szándékából. Csak remélni tudom, hogy mire beér, addigra egy sofőr megszán és felvesz. Mozdulataim egyre hevesebbé vállnak, ahogy a léptek zaja is fokozatosan fölhangosodik mögöttem.
- Nézd sajnálom. Az én hibám, de légyszi gyere vissza. - sóhajt fel mögöttem és a következő hangokból ítélve, most idegesen vakarja tarkóját.
- Mi a francért?! Hogy még egyszer hülyét csináljatok belőlem, vagy hogy Josh ismét lekurvázhasson? - nevetek fel szarkasztikusan, bár legszívesebben hangos hisztérikus rohamban törnék ki. És ezt utálom magamban... Hogy még most is, ennyi minden után ilyen könnyen megtudnak törni.
- Hülye voltam... mondanom kellett volna Perrie-t. Sajnálom! - nem értem miért mentegetőzik, hisz olyformán nem tett semmi rosszat, csak titkolózott egy idegen ember előtt. Én is ezt tettem. Ez van.
- Lelépek. Már eleve bele sem kellett volna keverednem ebbe a világba, mert ez rohadtul nem én vagyok. - kijelentésem kellős közepén végre egy taxis megszán, és a sárga autó sofőrje gyorsan húzza be előttem a féket. A kocsi pedig az erős hang keretében megáll és a vezetője a visszapillantóból néz rám sürgetően. Lábaim már indulnak is a tervezett irányba, de a kezeimre ható erős ellennyomás miatt a testem nem mozdul. A határozott kéz a karomnál fogva ránt vissza, gyorsan minek következtében a 360 fokos megpördülésem után a mellkasán kötök ki szédelegve. Felnézve a csillogószempárba sem a megbánás, sem az öröm érzetét nem vélem felfedezni. Teljesen semleges, mégis úgy ragyog, mint egy fényes csillag a tiszta égbolton. Keze a karomról automatikusan a tarkómra vándorol és így vonzz egy erős, irányított csókra. Nyelvével automatikusan és gyakorlottan tör előre, elszívván előlem a maradék levegőt is. Miközben elengedi a tarkómat és a hátam mögötti heves mozdulatokból ítélve, arra a következtetésre jutok, hogy épp ebben a pillanatban küldi el a taximat. Mikor a terve sikerrel jár -és a taxis egy dühös dudakoncert közepette tovább halad-  végre ismét levegőhöz juttat.
- Te meg mi a francot csinálsz, Harold?! - ütök egy hatalmasat a bicepszébe, bár úgy látszik ez sem tünteti el nagyra nőtt vigyorát arcáról.

 ---------------------------------

Kedveseim! 

Köszönöm szépen az előzőrészhez megírt kommenteket, igazán sokat jelentettek számomra és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma új résszel tudtalak titeket megajándékozni. Illetve itt is szeretném megköszönni a blog első díját Eva H.-nak. *-*
A folyatás most is rajtatok múlik. Kommenteljetek, pipáljatok és aki még nem iratkozott fel, illetve új itt, de elnyerte a tetszését a blog lepjen meg vele, ha úgy gondolja! :) Annyit még elakarok árulni nektek a következő részről, hogy mivel az lesz a kerek 10-es, ezért más szemszögből fogom írni a fejezetet. Hogy kiében?! Az nemsokára -remélem- kiderül! :)
Puszil, ölel mindenkit;

~pepa