02

Elnézést a hosszas eltűnésért. Nem tudom mikor jön majd a következő rész, de ez a történet tuti be lesz fejezve. Jó olvasást és ha tetszett kérlek jelezz vissza! :)
Pepa
 
Második
Keserű búcsú és találkozás
Még csak két órája tartózkodok Mary otthonában, de már most nagyon gyakorlottan, otthonosan mozgok az apró házban. Az ideglenes szobám az emeleten van, rögtön a fürdő mellett, így nem kell sokat mozognom, nagy zajt csapnom, miközben próbálok egy kis vízálló szempillaspirált, púdert, és pár színt -a komor arcomra varázsolni. 
Miután végzek a sminkemmel, visszamegyek a szobába, és az ágyam melletti kisszekrényre kezdem pakolni az előbb használt termékeket. Olyan gyorsan teszem mindezt, hogy közben észre sem veszem a képkeretet, ami pont a két lábam közé esik le másodpercekkel később, hatalmas lendülettel.
- A fenébe! - szitkozódok, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a vékony üvegréteg megrepedt. Sietősen kapom fel tárgyat, vigyázva, hogy ne vágjam el magam a szilánkokkal. Bár nem áll szándékomban gondos tanulmányozást végezni a kép megítélését illetően, tekintetemet mégis magával ragadja az idilli emlékmorzsát megörökítő lapot.
Kiszabadítom a törött fém és üveg közül a finom papírt, hogy két kezemben tudjam tartani a fényes felületet. Szemem megtelik könnyel, ahogy a kedves, mosolygós pár arcvonásait lesem.
A bátyám az és Mary. Jason a kezét Mary lapos hasán pihenteti, míg a lány a válla fölött néz fel, enyhén visszahajolva, a bátyámra. Két ilyen szerelmes és mosolygós tekintetet még sosem láttam egy képen megörökítve.
- Jackie, ha készen vagy... - lép be sietősen Mary, de amint meglátja, hogy mit szorongatok, miért tört rám ismét a bőgés, rögtön elhallgat, lelassít.
- Ugye nem vágtad meg magad? - szeli át magassarkú cipőjével a köztünk lévő távolságot, majd leül mellém. Én nem tudok megszólalni a meghatottságtól és a fájdalomtól, ezért csak nemlegesen bólintok.
Nézem, ahogy a mellettem lévő fiatal lánynak is elakad a szava, ahogy lenéz a képre. Az ő szemébe is könnycseppek gyűlnek.
- Itt mondtam el neki, hogy terhes vagyok - vallja be sírástól remegő hangon. - A bátyám fotózott le minket, akár egy paparazzo - próbál felnevetni, de ezzel a tettével csak azt éri el, hogy gyorsabban potyognak a könnyei.
- Sajnálom, hogy összetörtem a keretet - szegem le a fejemet, majd leteszem a képet a kisszekrény egy szabad pontjára. - Ez volt az Ő szobája? - kérdezem óvatosan, mivel félek a választól. Félek, ha azt mondja, hogy igen. Mert nem tudom, hogy itt tudnék-e élni, ha igen lenne a válasza.
- Nem - törli le kezével nedves arcát. - Ez az én szobám, de mikor megtudtuk, hogy idejössz, akkor gondoltam, hogy átköltözök Gabehez - magyarázza, miközben feláll és kisimít egy gyűrődést a fekete egybe ruháján.
- Kicsoda Gabe? - tör utat magának a kíváncsiságom.
- Ő a bátyám. Majd bemutatlak neki a temetés után, ha gondolod - mosolyodik el halványan, majd kilép a szobából és magassarkúja hangjából kiderül, hogy hamarosan az emeletet is elhagyja.
- Mindjárt megyek én is! - kiáltok még utána, majd cipőbe bújtatott lábammal, a képkeret maradványait az ágyam alá söpröm. Majd feltakarítom holnap reggel.

*******

- És akkor a szüleid eljönnek? - kérdezi Mary, amint beszálltunk a kocsiba.
Tudom, hogy nem kéne hazudnom neki, de meg akarom kímélni a keserves igazságtól, hogyha már a sors úgy hozta, hogy megmenekült a szüleimmel való találkozástól, megismerésüktől.
- Tudod... ők egészen más emberek. Utálják Angliát és az... alsóbbrendűséget. Már ha érted mire gondolod- tördelem kezeimet és megpróbálom nem megbántani a mellettem ülő, már a közlekedést figyelő kismamát.
- Tehát tényleg sznobok - feleli lazán, hajából pedig lekapja a napszemüvegét, és felhelyezi az orrnyergére. Már nagyon gyakorlott mozdulattal. - Mi van? - kérdezi tőlem, enyhén zavartan, mikor tudatosul benne, hogy ezt képtelen vagyok lereagálni a meglepődöttségtől. - Azt hitted Jason nem mesét róluk? Rólatok? Ugyan Jackie, ha hiszed, ha nem... rólad is tudok ezt-azt - bokszol bele játékosan a vállamba szabad kezével, míg én a meglepődöttségtől enyhén sokkos, néma állapotban kerülök.
Nem hiszem el, hogy Jason kiterítette a paklit a... körülbelül mindenről. Egyáltalán nem értem miért kellett rólam információkat adnia Marynek. Vajon nekem sem akarta majd bemutatni? Vagy valami okból kifolyólag úgy érezte, hogy rám is fel kell készülnie a lánynak? Nem értem.
- Hé, ha ez ennyire zavar, akkor hagyjuk a fenébe. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit - térít vissza, enyhe bűntudattal a hangjába.
- Nincs semmi baj. Csak tudod Ő sosem beszélt nekem rólad. Ezért is furcsa azt hallani, hogy te mennyi mindent tudhatsz rólam - vallom be most azt igazat, míg tekintetem a szoknyám szegélyén pihen. Zavartságom és rossz közérzetem okán megállás nélkül csak azt a fehér csíkot piszkálgatom a varrásszélén.
- De ugye tudják, hogy Jason, tudod... meg, hogy te itt vagy? - tér rá az érdemi kérdésre, melynek okán a vérnyomásom az egekbe szökik. Nem áll szándékomban hazudni neki, de ha megtudja, hogy a szüleim tudomása, vagyis inkább a belegyezése nélkül vagyok itt...
- Hagytam nekik egy levelet - mormolom el alig halhatóan, hogy ha lehet félreértse, de sajnos, vagy nem sajnos, a tervem sikertelennek tűnik. Hihetetlenül gyorsan lép rá a fékpedálra minek köszönhetően, ha most nem tartana az öv biztos kirepülnék a jármű elé.
- Mi van?! - ordítva fordul felém.
- Aaaz úgy volt, hogy... - kezdek zavart motyogásba, de megállít.
- Jackie de hát te kiskorú vagy. Ezért le is csukhatnak. Sőt engem csukhatnak le - túr idegesen a hajába.
- De te ezt nem értheted Mary, ők olyanok, hogy... - próbálom már sokkal erősebb hangszínnel folytatni, de megint belém folytja a szót.
- De megértem Jackie. A bátyádnak titkolóztál, ezért mérgesek is lehetnek rád, de arról nem Te tehetsz, hogy Jason nem tért vissza. Ők a szüleitek, megérdemlik az igazat, és hogy tudják mi történt a fiúkkal. Meg, hogy eltudjanak a búcsúzni. Ennyit megérdemelnek - borul le könnyes arccal, piros szemmel a kormányra. - Picsába, a hülye hormonjaimmal is... - teszi hozzá, miközben egy óvatos mozdulattal egy pillanatra a kocsi dudáját is megszólaltatja. Ez egy percre mosolyt csal az arcomra, de amilyen gyorsan jön ez a pozitív görbület, olyan gyorsan távozik is.
- Otthon mindent elmondok majd este, oké? Csak kérlek ne most kérj számon - simítom meg hátát óvatosan, mire bólint egyet, majd kezeivel szeme törölgetésébe kezd.
Miután már kellőképpen kilát, rápillant a műszerfalba épített órájára.
- El fogunk késni - állapítja meg a nyilvánvaló tényt, majd újra a gázra lép gyors reflexszel.
A pap beszéde után egyesével dobáltuk le a virágokat, majd egy kellemes kis vendéglőbe ült be a maradék néhány ember. Én hoztam képeket Jasonról, de Mary is talált pár újabb fotót kettejükről, így természetesen most azokat nézzük át sorba. Ő minden másodiknál sírásban tör ki, míg én már egészen kezdek hozzászokni a torkomban kialakult kaparós fájdalomhoz, meg a szememet szúró apró kis tűkhöz, amik könnyformában csillognak ki.
- Amúgy mit feleltél neki? - kérdezem meg egyből, mivel most jól szemügyre tudom azt venni, hogy nincs rajta az a meseszép gyűrű.
- Természetesen igent - feleli megbicsaklott hanggal, majd lapoz egyet.
Erre a képre emlékszem. Akkor készült mikor 15 lettem és Jason, hogy megijesszen, beöltözött egy bohócnak, mivel pontosan jól tudta, hogy mennyire utálom, rettegek az ilyen hatásvadász rámenőségtől. Természetesen, mikor először megláttam egy kicsit meglepődtem, de utána csak egy nagyon jó emlék maradt, mivel csodálatosan szórakoztatott engem és a "zsúrom" többi tagját.
- Tudod, a humorát imádtam benne a legjobban -jegyzi meg, majd lapoz még egyet.
- Jó válasz. Azt pont nem a sznob szüleinktől örökölte - vágom rá egyből, mire ő hangosan felnevet. Ez viszont a többi itt megjelenő rokonának nem nyeri el túlzottan a tetszését.
- Basszus - vágja rá egyből, majd leteszi az albumot az előttünk lévő asztalkára. - El kell intéznem valamit, addig találd fel magad - feleli kedvesen, majd átsurran a vendéglő egy másik szegletébe engem egyedül hagyva.
- Találd fel magad - ismétlem el halkan Mary kérését, majd felállok és egy háromfős beszélgetés felé kezdek bizonytalanul lépdelni. Még a köztünk lévő táv felénél sem tartok, mikor egy apróbb kuncogás keretében szétválnak az eddigi beszélgetőtársak és a terem különbözőpontján foglalnak helyet.
Szuper.
Megpróbálom a helyzetből a lehető legkevésbé kényelmetlen szituációt kihozni, ennek okán pedig inkább a kültér felé veszem az irányt. Úgy sem árt majd egy kis friss levegő.
Míg az ajtóig elérek, sikerül lehalásznom a pincérfiú tálcájáról egy újabb adag bort, így kellő lelkesedéssel sétálok az egyik kültéri asztalhoz. Helyet foglalok a hűvös fémszéken, míg magamon a bolerómat a kebleimnél összébb húzom. Mikor már kényelmesen elhelyezkedek, ismételten kezembe kapom a vörös nedűt tartalmazó poharat, és könyörtelenül lehajtom egyhuzamban a benne lévő finom italt.
- A negyedik - egy erős, férfias hangot hallok meg a hátam mögül jóval, de nem foglalkozok vele, mert biztos vagyok abban, hogy nem nekem szánta rövid mondatát.
- Szerintem lassan befog ütni, ha érted mire gondolok - szólal fel ismét, de most már sokkal közelebbről ugyanaz a hang. Most már éget a kíváncsiság, hogy megforduljak, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy csak a mellettem ülők asztalához szólhat.
- Haver! - pattan fel a szembe asztalnál ülő srác a helyéről, mire a mellém érkező fekete hajú, bőrdzsekiben feszülő srác egy laza kézmozdulattal leinti azt, aki valami oknál kifolyólag úgy ugrik, ahogy a dzsekis fazon füttyent.
- De nem muszáj válaszolnod, tök jól elvagyok magamban is - ül le a mellettem szabadon árválkodó helyre, miközben kiérződik, hogy szavait teljes irónia hatja át. Bal lábfejét a jobb térdére helyezi, kezében pedig pöccint egyet a félig elégett csikkjén.
- Nem is ismerlek - beszélek hozzá félszavakkal, majd egy kicsit arrébb húzódok, hogy ne érezzem ilyen intenzíven a belőle áradó dohányszagot.
- Áu.. ez fájt, Jackie - vigyorog rám bambán, majd hirtelen szájába kapja a csikket és jól megszívja azt. Ezután valami bugyuta ötletből adódóan a füstöt egyenesen felém fújja, minek okán elkezdek hangosan köhögni és a kezemmel elkezdem - intenzíven - arrébb hessegetni a szürke füstfelhőt.
- Mondd, te normális vagy? - akadok ki, sietősen felpattanok a helyemről és egyenesen befelé rongyolok.
Még tisztán hallom, ahogy hangos nevetéssel jutalmazza ezen durcásnak vélhető tettemet.
Faszfej.

01

Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Most se tartsátok magatokban  véleményetek. Írjatok, pipáljatok, ha úgy érzitek. Jó olvasást!
Pepa

Első
Keserű változás...
A szobából mintha az utolsó csepp levegő is megszűnne létezni. Fájdalmas, idegtépő, levert érzés kerít hatalmába, míg a kezemben a levél pihen. A levél, amit magyarázkodás révén hagynék az üres szobámban. Abban a szobában, amiből sikerült az utóbbi pár napban minden holmimat, értékemet, az életem emlékmorzsáit bőröndökbe csomagolnom. 
Ugyanis végül arra jutottam, hogyha anyámék megtudják, hogy az egész tervben benne voltam... amúgy is kidobnának otthonról. Akkor miért ne szökjek el? 
Már az SMS megérkezése napján megígértem Mary-nek, hogy mindenben segíteni fogok neki, főleg ami a bátyám temetését illeti. Ő mindeközben azt is bevallotta, hogy most már három hónapos terhes, így számára ez a szituáció még kellemetlenebb, hiszen azt tervezte, hogy majd a kicsi apjával, a testvéremmel együtt él majd, vele együtt neveli fel a porontyot.
Ez a hír meglepett, de összességében az még inkább, hogy a bradfordi élet választása mellett tettem, teszem le a voksomat. Persze csak ideiglenesen. Sosem vonzott a kíváncsiság észak Angliába, de most ez is jobb megoldásnak ígérkezik, mint a szüleimmel való együttélés.
Dermedt tekintettel lesem a bőröndömet ami velem szemben, az ágyamon fekszik. Hatalmas, húzható tárgy ami, biztosra veszem, hogy kerekeinek köszönhetően megkönnyít majd este a kisurranásom nesztelenségét. Úgy tervezem, hogy majd fogok egy taxit, mivel a repülőtéren úgy is meg kellene válnom szeretett autómtól. Azt sajnos tehát itt kell hagynom.
- Jacqueline Evans, mondcsak, van már hír a bátyádról? - próbálja erőszakosan kinyitni az ajtómat az apám, de nem tudja, mivel kulcsra zártam azt az imént.
- Nyisd ki az ajtót, lányom! - kiállt rám idegesen, de továbbra sem cselekszem vagy válaszolok, csak magam elé meredek, tetetett nyugodtsággal. Félek és tartok tőle, mert most már, sokadára biztos nem hinne nekem és a gyenge hazugságaimnak.
- Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy hol van? Hagyjatok, nem érzitek, hogy én is mennyire aggódok? - rontok neki én is az ajtónak, a másik oldalról, de - a saját érdekemben nem nyitom ki azt.
- Ne tűröm, hogy így beszélj velem lányom, és nem engedem, hogy tovább lázadj. Azonnal gyere le vacsorázni! - üt egy hatalmasat a faborítású tárgyra, amit még én is megérzek a másik oldalról. Ijedtemben  könnyeim potyogni kezdenek, mivel tudom... ezt akár az arcomra is kaphattam volna.
Eszem ágában sincs kinyitni az ajtót, ismét arra hivatkozok, hogy vacsoráztam már, aminek a hírét az egyik személyzeti tag meg is üzeni a szüleimnek.
A vacsorát követően csak halk neszekre leszek figyelmes. Először szokás szerint anyám megy fürödni, majd apám követi és egy-két rövid eszmecsereváltás után aludni is térnek.
Mikor már biztos vagyok a dolgomban, kinyitom az ajtót és lábujjhegyen hagyom el az emeletet. Lent magamra kapom a cipőmet és a bőröndöm, valamint a kézipoggyászom társaságában sétálok ki a csillagfényes éjszakában egészen az utcánk végéig.
A kivilágított taxi már ott vár. A sofőr, amint meglát a hatalmas táskáimmal a kezeimben, kiszáll az autóból és segít azokat a csomagtartóba tenni. Bár az anyósülésre invitál, én mégis hátul, jobb oldalt foglalok helyet. A motor beindul, majd másodpercek múlva a visszapillantóból egy egyre távolodó zöld kerítés köszön el csendes magányában tőlem. Emlékszem, még mi festettük ki Jasonnal az ideköltözésünk évében.
Már most maróan fáj a hiánya. 
- Hova lesz kisasszony? - pillant hátra félszemmel a sofőröm.
- A repülőtérre - felelem szűkszavúan, míg tekintetem most már az ablakon kifelé mered, nézve a hol apróbb, hol nagyobb házakat és azoknak gondos gyepjeit, kertjeit. A piros házszámok értéke egyre csak csökkenek, míg egy jobbra kanyarodással utcát váltunk.
Azt hiszem most látom utoljára ezt a helyet.


*******


Ha jobban átgondolom... ez az első repülő utam. Eddig mindig csak apró helikopterekkel közlekedtem, meg limuzinnal, esetenként fogtam egy taxit, ha a helyzet úgy hozta.
Még sosem voltam ilyen kellemes, hatalmas gépen. Még az sem zavar, hogy jó pár utastárssal kell megosztanom ezt a pár órát az életemből.
Ismét kifele bambulok az ablakon, a kezem a hideg üveget simogatja, ami kellőképpen lehűti idegességtől izzadó ujjbegyeimet. Mostanra azonban sokkal jobb a kilátásom, mint a taxiba jövet volt. Időközben a nap szépen kisütött, így a habos, fehér felhők mögött megbúvó város felülnézeti képe abszolút a rabjává tesz.
Nem gondoltam volna, hogy Bradford és szomszédsága, de hogy maga Anglia ennyire szép tud lenni.
- Csodálatos kilátás, nem? - szólít meg a mellettem ülő idősebb hölgy, Milly. Már beszélgettem vele az ide út első felében, ezért sem lep meg most, hogy ismét kérdése támad.
- Nagyon szép - felelem teljesen őszintén és egy apró mosoly is az arcomra ül. Régóta nem beszélgettem már senkivel, így furcsa, ha valaki most érdeklődést mutat felém.
- Csak nem temetésre tart ide bogaram? - álmélkodik rá a hölgy, miközben ráncos kezével egy gyűrődés nyomot próbál elsimítani fekete blúzomon.
Az SMS óta csak feketében járok.
- De igen, Milly - remeg meg a hangom, könnyes tekintetemet pedig ismét a kilátásnak szentelem, eltakarva így érzelmeimet beszélgetőtársam elől. Csak remélni tudom, hogy ezzel az idős hölgyet nem bántom meg.
- Nagyon sajnálom, drágám. Remélem majd lesz egyszer szebb oka is ideutazni - érzem, hogy próbálja menteni a menthetőt, de a helyzetemben ez reménytelennek tűnik. Kezemmel takarom el nedves szemeimet.
- Tudja, ezután nem megyek haza, ide fogok kötözni - saját érdekem okán próbálom gondolataimat tovább terelni, el Jasonról és a ma délutáni temetéséről, akár csak egy kis időre.
- Az viszont remek hír, Jackie. Bradford remek hely, én is nagyon sokáig éltem itt. Sőt... már bánom, hogy elköltöztem, de tudod - és remélem nem baj ha már tegeződünk - a férjem amerikai és mindig hazahúzta a saját hazája, így hallgattam rá. Még mázli, hogy a lányom és az unokám itt él. Legalább van okom miért néha leutazni - kuncog fel, mire én is egy aprót nevetek a kedves, közvetlen megnyilvánuláson.
- De most már kapcsold be drágám az övet, mert mindjárt landolunk.
Miután a gép leszáll, elbúcsúzok Millytől és sok sikert kívánok neki, valamint jó szórakozást a mai családi összejövetelen.
A repülőtéren átvéve a poggyászaimat egyenesen kisétálok a parkolóba a taxikat keresve, kezemben a címmel, ami Mary lakához vezet. Kétszer kell fordulnom, mire találok egy szabad taxit, ám ekkor már egy tábla is a szemem sarkába ötlik.
A fekete hajú lány, aki tartja, csodás fekete egybe ruhában van, amiben már éppen kilátszik terhessége első nyomai. Hosszú, loknikba sütött haja kitakarja a nevemet tartalmazó utolsó betűket, de tudom, hogy engem keres. Teljesen biztos vagyok benne.
Bár még élőben sosem láttam, de Jason pont ilyennek írta le. Mosolygósnak, egy pozitív személyiségnek. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb napokkor is ilyen varázslatos személyiség!
- Jackie! - kiállt barátságosan és megölel, ám érzem, hogy remeg. Biztos az utóbbi napokban ő is rengeteg sírt.
- Szia Mary. Hogy vagy? - jut eszembe az első értelmes kérdés, amivel beszélgetést tudok kezdeményezni a majdnem sógornőmmé avanzsált fiatal lánytól.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre, de végül Zayn elment a virágokért, így kitudtam jönni érted a reptérre. Kérdésedre pedig a válasz... - itt már sokkal komorabban folytatja, ajkairól lehervad a mosoly és kezét a hasára simítja.
- Nagyon hiányzik. Mindenhol őt látom és hallom. Szerinted ez normális? - kérdezi komolyan, mire a séta közben én egyből megrántom a vállam.
- Ha nem is az... akkor mind a ketten bolondok vagyunk. De azt hiszem ez "csak" a hiánya - felelem szomorúan.
Egy hatalmas, fekete bmv mellett állunk meg, aminek a hátsó üléseire kerülnek a poggyászaim, én pedig az anyósülésen foglalok helyet. Mary gyakorlottan pattan be a volánhoz, beizzítja a motort és rögtön gázt ad.
- Meddig szabad még vezetned? - teszem fel a kérdést, mivel sem a terhesség, sem a vezetés kapcsán nincs semmilyen jártasságom. Viszont úgy néz ki, hogy ezzel sikerül egy kicsit megmosolyogtatnom.
- Amíg meg nem dagadok akkorára, hogy ne férjek be a kormányhoz - feleli csilingelő hanggal, orrnyergére pedig egy napszemüveget helyez. Angliához képest most igazán szép, napsütéses idő van itt.
- Értem - kuncogok fel én is.

00

 Meglepetés!
Nos, a tőlem megszokott módon ismét korábban hoztam nektek valamit a beígértnél. Tudjátok nagyon jól estek a pipák és az egy darab hozzászólás is amivel üzentetek nekem, ezért úgy gondoltam, hogy nem lenne fair megvárakoztatni Titeket annyira, ha már úgyis kész van az első 6 rész. Ezért ta-dam! Itt a prológus, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Nem is tartanálak titeket tovább fel, jó olvasást!
Ui. ha úgy gondoljátok írjatok véleményt nekem, vagy csak egyszerűen pipáljatok. Kérdéseim természetesen most is vannak: Mit gondoltok mi lesz Jackie lépése? Hogy jön majd a képbe Zayn? Zavar Jason ilyen korai elvesztése?
Kíváncsian várom válaszotokat! 
Pepa
Prológus
Keserű múltam…
- Uramatyám Jason! - a kezem álmélkodástól nyitott szám elé tapasztva tartom, és csak nézem a kezét. A kezét, amiben egy hatalmas ékkővel dísztett gyűrű pihen. Csillog-villog, biztos egy nagyobb vagyont hagyott az ékszerésznél, de - látva, ez egy cseppet sem hatja meg.
- Na? Tetszik? - tartja közelebb, hogy még jobban szemügyre vegyem a káprázatos tárgyat.
- Naná, hogy tetszik te lüke. Már csak akkor lennék boldogabb, ha az én ujjamra húznád fel - nevetem el magam viccelődve, mire ő összeráncolja vaskos szemöldökét.
- Bocs Jackie, de nem kérem meg a húgom kezét - vágja rá ő is kuncogva, mire egyet játékosan a karjába bokszolok, tetetős sértődöttséggel. 
Imádok vele viccelődni, szórakozni, vagy csak pusztán beszélgetni. Ő az én nagy testvérem, a védelmező bátyám, az egyetlen ember, akit még tartok valamire ebben az átkozott családban. Ezért is fog annyira hiányozni...
- Na és akkor most neked tényleg muszáj Bradfordba menned? - pördülök le utána a csigalépcsőn, miközben olyan fejet vágok, mintha sík hülye lennék és egy betűt sem tudnék a tervéből.
- Ezerszer megbeszéltük már... Mary ott él, muszáj oda mennem, ha már megkérem a kezét. Ez nem intézhető el skype-on, húgi - korhol le most ténylegesen.
- Jason, de ha „igent” mond? – kérdezem úgy, mintha ez lenne a lehetséges legrosszabb lehetőség. Mondjuk, számomra az is.
- Ezt most komolyan kérdezed? – akad ki minimálisan, miközben keze a kukorica konzerv kibontásával foglalatoskodik.
- Sajnálom. Nagyon szorítok neked és Marynek, de… komolyan itt akarsz hagyni velük? – kezem egyesen a tűzhely feletti kifeszített, hatalmas képre siklik, ami első látásra egy idilli családi pillanat tökéletes megörökítésének tűnik.
Első látásra.
Másodikra már kicsit erőltetettnek tűnhet.
Harmadikra pedig… nos, az ami. Egy drága köntösbe bújtatott, gondosan kivitelezett hazugság.  Egy hazugság, ami egy kedves, megértő és családcentrikus mintaanyát ábrázol, vörös ruhában, szőke konttyal. Egy erőskezű, ámbár érzőlelkületű, elszánt, öltönybe burkolódzott apát, a jobbján pedig minket. Az ikreket. Jasont, a bátyámat, aki pontosan öt és fél perccel korábban született, de ezen a képen akár az éretlenség, a kortalanság és a boldogság jelképe, mintaszobra is lehetne.
Nem úgy, mint én.
Nekem már ennél a fotó készítésénél is rohadtul elegem volt a hazugságok kreálásából. Csak ott ülök a képszélén, copfban fogva szőke hajam a bal vállamon pihen, az ajkaim egy komoly csíkban húzódnak vízszintesen. Komor, egyenesen kedvtelen vagyok, akár mint most.
- Ne bambulj el, Jackie. A vérszívók bármelyik percben hazaérhetnek. Inkább fussuk át a tervet még egyszer – lengeti meg tenyerét előttem, majd mikor újra ráfókuszálok, ismét a kukoricával kezd babrálni.
- Oké. Szóval holnap hajnalban indulok. Szerintük három napot Mikenál a kampuszon töltök. Mi lesz, ha kedden megkérdeznek a hollétem felől? – néz rám félszemmel.
- Azt mondom, hogy a professzor hívott félórája valami hülye konzultáció miatt.
- És?
- Sietsz, ahogy tudsz, de ne várjunk meg a vacsival.
- Másnap?
- Elhúzódott a konzultáció?!
- Tökéletes! – csapja össze elégedetten a kezét és egy nagy tál gőzölgő kására szórja a sárga kukoricaszemeket.
- De elég lesz neked ennyi idő? – aggódva faggatom, mivel akárhogy számolom ez csak öt nap. Ennyi idő alatt nem lehet megváltani a világot. Értelem ez alatt a leánykérés lebonyolítását és azt, hogy kellőképp megtévesszük a szüleinket.
- Elégnek kell lennie – zárja rövidre és a meleg ételt az asztalra teszi.
- Anyuék kinyírnak, ha megtudják, hogy egy bradfordi „prolit” akarsz elvenni – idézem az előbb említett személy szavajárásának egy remekét.
- Ne beszélj így Maryről, húgi. És amúgy is, ha haza hozom… tudom, hogy tetszeni fog nekik.

 *******

Egészen könnyűnek gondolom. Ezt. Mármint azt, hogy továbbra is azt csináljam, amit eddig. Hazudni azoknak az embereknek akikkel egy légtérben tartózkodok nap, mint nap. Esetenként egy teljesen 24 órában.
- Jackie szándékozol még a mai nap választ adni a kérdésünkre? – terel vissza gondolataim sokaságából anyám komoly, számon kérő hangja.
Ránézek, majd újra a vacsorámra. Csak a borsókat tologatom a tányér szélén, nincs túlzottan nagy étvágyam ma.
- Gondolom, hogy az egyetemen van… - hivatkozok már tizedik napja ugyanarra. Nem lesz ez így jó. Jason azt mondta, hogy ilyenkor már rég itthon lesz. Mégis mi történhetett?
Már a lehető összes variációt lepörgettem az agyamba, aminek okán ennyit késhet. Lerobbant a repülő, Mary nemet mondott és még győzködi, vagy csak pusztán nem akar hazajönni. Az utóbbit mondjuk meg is tudnom érteni.
De nem csinálhatom ezt magammal! Egyre stresszesebb leszek, ha folyton ezen agyalok...
- Nem vagyok éhes, a szobámba leszek! – pattanok fel idegesen a helyemről, dobom le az asztalra az ölemből felvett szalvétát és már az előbb említett helyiség felé veszem irányom, mikor anyám újra megszólal.
- Hatalmas bajban leszel ha megtudom, hogy falazol a bátyádnak, Jacqueline Evans – fenyeget meg, de ez egy kicsit sem tud meghatni.
Elérve a helyhez, ahol végre egyedül lehetek felszöknek belőlem kusza, ellentétes érzelmeim, amit a tudatlanságom szült. Ledobom magam az ágyra és a fal gondos tanulmányozásába kezdek, megpróbálva ezzel gondolataimat kevésbé pesszimista történéseken kibontakoztatni.
Ekkor csörög fel halkan a telefonom.
Egy SMS.

Feladó: Mary Ebot
Üzenet: Jackie? Baj van. Jason motorral utazott a reptérre mikor... Annyira sajnálom, de... Jacqueline, a bátyád meghalt. Ide kell jönnöd! Siess! 
Mary