18. fejezet ~ A munka

Holly Everdeen szemszöge

/5 nappal később/

Öt nap telt el azóta, hogy beszéltem Eleanor-ral. Öt nap elteltével sikerült bogarat ültetnie a fülembe, elszomorítania, megijesztenie és lesokkolnia is egyben.

- Nem hiszem el, egyszerűen nem tudom elhinni! - csapom össze idegesen a kezemet magam előtt, miközben le sem veszem Niall felém közeledő alakjáról a tekintetem. Hideg ujjait a kezeim köré kulcsolja, duzzadt ajkaihoz emeli azokat és lágyan rájuk csókol.

- Nem lesz semmi baj, kicsim. Zayn nem igen jár ide, itt titkokban meghúzódhat Jakie, még kell neki... - egy fokkal nyugodtabb árnyalattal megspékelt mosolyt küldök Szerelmem felé, miközben továbbra is az ideg és a stressz emészt fel. Izzadt mancsaimat pedig azonnal kikapom szőke barátoméból, mikor meghallom a csengő hangját. Nedves, verejtékes tenyereimet lenge fehér ruhámba törlöm, miközben az ajtó irányába veszem az utamat. Egy szapora levegőváltás után nyitok csak ajtót. 

- Jaqueline! - ugrok a fiatal ismerős nyakába, jól magamhoz szorítom, megtapogatom hátát, ügyesen felmérve ezzel azt, hogy vajon tényleg teljesen jól, rendben van-e.

- Jól vagyok, Holly. - mintha csak a gondolataimban olvasna úgy reagál cselekedeteimre, majd gyorsan ki is lép az ölelésemből. Kitárom előtte az ajtót és hagyom hagy lépjen Niall elé. Barátom csak kezet fog a kis barnával, majd hellyel kínálja a kanapén.
Az ajtóban álló Louis tekintetével sietősen kocsija felé bök, pontosabban az anyósülés felé, ahol Eleanor unatkozva ül, ujjai egy kósza, hullámos tinccsel játszadoznak. 

- Gyertek be egy kávéra! - ajánlom fel, mire szaporán megrázza a fejét. 

- Most inkább szívesebben lennénk csak ketten, otthon. De azért köszi, Holly! - magyarázkodik, majd helyettem nyúl az ajtóért, és zárja be kívülről azt. Akarva és akaratlanul is beletörődök mindebbe, miközben ismét a nappali felé veszem az irányt. 

- Szóval Zayn azt hiszi, hogy Perrie meglövése miatt adtad fel magad. - ismétli el Niall Jakie mondatát. Ez is egyfajta rossz szokása, mikor nagyon koncentrál.

- Igen, nem találtam ki jobb érvet, és amúgy sem akartam neki akkorát hazudni... - bár erősnek próbál látszani, mégis kiérződik minden apró kis mozdulatán megtörtsége és sebezhetősége. Karjait maga körül fonja keresztbe, miközben cipője orrának gondos tanulmányútba kezd ezzel elrejtve azt a tényt, hogy pillái, akár a ragasztók úgy csukódnának össze egy másodperc alatt. 

- Ez nagyon gáz, Jakie. Mármint, hogy nem szóltál róla Zayn-nek. Ha megtudja... - ki lesz akadva. Beakartam fejezni a mondatot, de Niall szúrós pillantása megállított ebben.

- Félek elmondani neki, Holly. Félek attól, hogy mik lesznek a következményei ha megtudja... - hatalmas sóhajtása elnyomja mondatai súlyát. Sőt.. egy pillanatra azt vélem feltételezni, hogy azért csinál mindent ilyen nagy ütembe, hatalmas gesztusokkal mert valamit rejtegetni akar. Még előlünk is.
- De ugye velünk most teljesen őszinte vagy? Hisz mi csak akkor tudunk segíteni, ha... - zavartan kezdek mondatomba, de befejezni ezt sem sikerül.
- Miért hazudna, Holly? - pattan fel idegesen Niall és csupasz állán simít végig mohón. Szürke zakója az előbb elvégzett kísérletnek köszönhetően pedig összegyűrődik, bár jelenpillanatban -úgy tűnik- ez kicsit sem zavarja. Pedig egyébként igazán rigolyás erre. Szomorú szemekkel fordulok vissza Jakie felé, akinek íriszei Niall kérdésének igazságáról adnak tanúbizonyosságot. Idegesen fújom ki a levegőt, majd szívom be a friss oxigént. Nyugtatni próbálom magamat, teljesen sikertelenül.
- Na jó... és akkor most mi legyen? - szakítom meg a túlságosan hosszúra nyúlt csendet kósza kérdésemmel, amire talán még túl korai lenne választ kreálni. Egyenlőre csak sikeresen túl kellene élni ezt a napot azt hiszem...
- Mi segítünk neked, Jakie, de akkor nekünk is szükségünk van a te segítségedre. Bizonyos dolgokban... - Niall zavartan beszél, összefüggéstelenül, lomhán. Még én sem értem, pedig eddig azt hittem, hogy az együtt töltött évek alatt már sikeresen kitudtam ismerni. Homlokomat ráncolva nézek irányába, aggódó tekintetét ő viszont hirtelen felcsörrenő mobilja felé kapja. Sietősen veszi ki a zsebéből és emeli füléhez a kis készüléket.
- Dave! - sóhajt fel egy apróbbat, miközben sietősen kisétál a nappaliból. Én helyébe kerekedve pattanok le a kényelmes fotelba szemtől szembe Jakie-vel.
- Jaquliene, ugye tudod, hogy nem kell mindent teljesítened, amit Niall kér? - súgom oda halkan, hogy Niall még véletlenül se hallja meg kélve kelt beszélgetésünket.
- Ezt nem értem Holly, mi az hogy ne tegyem meg amit Niall kér? Nem akarok utcára kerülni, és máshova perpillanat nem mehetek! -
- Nem úgy értem... mármint hidd el, én nem akarok neked rosszat! Csak azt mondom, hogy nem biztos az első kérésére kéne bólintanod. Már ha érted miről beszélek... - dadogom zavartan.
- Nem. Kicsit sem értelek. - heves fejrázásba kezd, miközben tekintetét a folyosóra vezeti, ahol Niall idegesen fel - le jár. Néha hümmög egyet a telefonba, máskor meg csak igenekkel zárja az adott, megvitatni való témákat.
- Akkor holnap este találkozunk barátom. A lány miatt meg ne aggódj, mert profi. Még Holly-nál is sokkal jobban teszi majd a dolgát. - nevet a készülékbe, és így is teszi le azt, köszönés nélkül. Lassan lépked vissza a nappaliba, ahol kényelmesen helyet foglal és szemét mohón végigvezeti Jaqueline minden egyes kis porcikáján. Már majdnem fejbe készülöm vágni, mikor megszólal.
- Tökéletes leszel a feladatra! - mosolyodik el, majd ismét rám néz.
- Add oda neki a ruhákat, baby. - intéz hozzám egy gyors mondatot, majd ismét Jakie-n pihen meg a szeme. Felnevet, és zsebre dugja a kezét.
- Milyen ruhákat? - játszom a hülyét, mire a mosoly lefagy az arcáról. Idegesen pillant vissza rám, homlokára hirtelen ráncok szöknek.
- Holly... pontosan tudod miről beszélek. Hozd azokat a kibaszott ruhákat és mondd el Jakie-nek, hogy mi lesz a feladata... - adja ki az utasításokat ingerület, lassan szótagolva, mire én aprót bólintva törődök bele a dolgomba. Nem hiszem el, hogy most Jakie-nek adja azt az undorító munkát, ami eddig az én feladatom volt. Tudom, most boldognak kéne lennem, mert megszabadulok életem leglealacsonyodóbb és legborzalmasabb munkájától, még is fáj nagyon a lelkem, amiért  pont Jakie-nek kell váltania a "helyemen".
Miközben én elindulok az emeltre, még elkapom Niall optimista válaszát.
- Ne félj kislány, remek dolgod lesz. - tényleg nem értem miért hazudik...

Kedves, türelmes Olvasóim!

Remélem még itt vagytok velem! :D Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért késtem de az év végi vizsgák, tz-k nagyon leszívtak. Másodszor pedig hoztam végre egy részt. Tudom rövid lett, talán kicsit el is kapkodott, de már annyira szerettem volna nektek így kedveskedni! :) Köszönöm a kitartásotokat és azt, hogy eltűrtétek a sok kimaradást, és hogy még mindig velem vagytok! Komizni, pipálni és feliratkozni még mindig ér!
Puszil és ölel mindenkit;

~pepa

Bejelentés #1

Drága Olvasók!

Először is nagyon sajnálom, hogy így várnotok kell a rész érkezésével, de a halasztásom mellett több ok van. Első és talán a legfontosabb az a most szerdai vizsgám, amire gőzerővel tanulok. (06.03), a második pedig szintén ehhez kapcsolódik... a tételtanulás, ami ugyanis kiszívja az összes energiámat és ihletemet. Ígérem az iskola végeztével visszatérek és befejezem a történetet, valamint a Venice is megkapja nemsokára a jól megérdemelt első fejezetét. 

Köszönöm a megértést;

~pepa

17. fejezet ~ Eleanor

Eleanor Calder szemszöge

 /2 nappal később/

- Miss Calder milyen viszonyban van Ön, Miss Edwards-szal? - egy újabb sablonkérdés, ami már a könyökömön jön ki, hála a rengeteg krimisorozatnak, amit Louis-val nézni szoktunk. Poirot, Sherlock és Watson, és... na jó, perpillanat csak ennyi jut eszembe, de van ennél sokkal több is!

- Miss Calder...? - erélyes, komoly és mégis fárad hang szólít ismét a nevemen, így a figyelmem újra a jelenben van. Jobban mondva a kihallgatószobában, az Örsön. Utálok ide járni! És még most sem értem pontosan miért is "idéztek be" ide...
- Perrie az egyik ismerősöm volt barátnője. Nem sokat beszélgettem vele, a kapcsolatuk is gyorsan véget ért. Manapság is csak a gyerek miatt tartják a kapcsolatot. - mondom a begyakorolt szöveget, ami Louis-val otthon már ezeregyszer elgyakoroltunk, hogy az ilyen stresszes helyzetben sose blokkoljak le. Mivel sajnos ez egy rossz szokásom...
- És ki ez az ismerős, Miss Calder? - a szobába éppen belépő hadnagy teszi fel a következő kérdést, öblös hangja hallatása közben pedig egy bögre forró, még gőzölgő kávét helyez az előttem álló kis rozoga asztalra. Szemeim mohón kapnak a koffeinbomba felé, íriszeim pedig már képzeletben a csokibarna folyékony gyönyört falják. Ha van valami, amit még a ruháknál, Louis-nál és a cipőknél is jobban szeretek, na az ez!
- Önnek hoztam, de persze csak akkor adom át nyugodt szívvel, ha kegyed is végre valami hasznos információval szolgál nekünk. Mivel így fair, ugyebár... - győztes mosolyával megtűzdelve foglal helyett az asztalka másik oldalánál. Húsos mutatóujja a pohár falát éri. Óvatosan és lassan tolja közelebb felém, miközben én idegesen a fogaim közé kapom alsó ajkamat, és -ahogy a kiképzőtáborokban tanítják- hatalmasat harapok belé, hogy az egyre csak növő vágyat mielőbb eloltsam magamban. Ma is iszonyat korán keltem, és csak egy moccacino-t ittam. Nagyon kell az a bögre folyékony arany!
- A.J. Malik! - nyögök fel megadóan apró füllentésem közepette, majd ujjaimmal a csészefüléért nyúlok. Ezt jól megcsináltad Eleanor!
- Mr. Malik, az a Malik? Zayn Malik bátyja?! - kérdése nem csak engem lep meg, hanem a fiatal gyakornokot is -aki aktáitól elszakítva gondos figyelmét- kapja irányomba tekintetét, és borzos szemöldökét a homlokáig felvonja. A finom papírosok közt morzsol össze ujjával. Ki van éhezve a sztorira, ez nagyo megérződik rajta!
- Igen, A.J.! De Zayn a gyerek apja, viszont mióta Ő felszívódott, Joshua figyel a kicsire is. Apja helyett apja. És Perrie-vel is emiatt nem egyszer melegedett össze, ha jól tudom... - na szép Eleanor, ebből már tuti biztos, hogy nem magyarázod ki magad...  És amúgy is... egy kávéval vesztegettek meg, jól megérdemled, hogy Zayn-től ezért majd kapj! Vagy éppen Louis-tól...
- Értem. - morzsolja ajkai között el ezt az egyetlen egy szócskát a hadnagy, majd az gyakornok kezéből kikapja az akták vaskos kötegét. Hosszas hümmögése után leemeli szemüvegét orrnyergéről, és leteszi a látását megkönnyítő eszközt a rozoga asztalra.
- És mit tud Miss Evans-ről? -Jaqueline családnevét enyhe akcentussal ejti ki, bár lehet, hogy csak azért gesztikulálja túl a dolgokat, mert még neki is nehéz felfogni, hogy egy ilyen fiatal és csinos lány, akiben egy csepp hibának sem kéne leledznie, hogy lőhetett le valakit. Még ha ez a valaki egy elviselhetetlen hárpiai is.
- Miss Evans?! - kérdek rá óvatosan a nevére. Nem akarom Jakie-t bajba keverni, nem akarom, hogy megtudják, hozzám menekült pár nappal ezelőtt. Így is épp elég a bűntudat, ami emészti, nem hiányzik szegény fejének még az is, hogy kihallgatásokra járjon.
- Igen, ugyanis Miss Edwards azt állítja, hogy Jaqueline Evans emelt rá fegyvert, és mikor a védelme érdekében megpróbálta azt kiütni Miss Jaqueline kezéből, a kisasszony akkor lőtte meg. - nagyon nyugodtan és lassan közli velem a hamisabbnál hamisabb tényeket a hadnagy, miközben felmutat pár képet az aktakupacból. Fogalmam sincs mi lehet vele a célja, de biztos nem az, amit kivált belőlem a látvány. Félelmet, elrettenést érzek, mikor meglátom Perrie sértett alakját. Mellkasán hatalmas seb tátong, vérrel átitatva. Miközben ajkaim megremegnek, fejemben csak egy gondolat cikázik. Nem, Jakie csak magát védte. Nem direkt tette!
- Szóval Ön nem hinné, hogy Miss Evans szándékosan lőtt Miss Edwards-ra? - horkan fel az előttem ülő, amiből csak azt a következtetést vonom le, hogy talán nem magamban intéztem le nyugtatószavaimat.
- Persze, hogy nem! Jakie-t akarta ellenére vitte oda Perrie, ő emelte rá a fegyvert, és Jakie csak védte magát. De ha jól tudom ezt már Harold Styles is elmondta Önöknek. - próbálom a hidegvéremet megőrizni, de nem könnyű úgy, hogy tudom, hogy a szobában lévőknek meg pont az a céljuk, hogy jól felpaprikázzanak.
- Igen, Mr. Styles már járt bent és fel is jelentette Miss Evans-t! - nem hiszek a fülemnek. Hogy mit csinált Harry? Nem, ennyire gerinctelen még ő sem lehet. Kedveli Jakie-t, Zayn-től meg egyenesen tart, szóval képtelen lenne rá. Vagy mégsem...?
- Miss Calder, tehát Ön biztos az állításában? - kérdi ismét, erélyesen az őszülő rendőrhadnagy. Az én szemem elé pedig hirtelen mintha csak egy fátyol kerülne, fejem zsong az értetlenségtől. Mit mondjak, mit tegyek, hogy az jó legyen? Zayn-t nem köphetem be, Jakie-t sem, Perrie szava biztos üti az enyémet és még azt sem tudom, hogy vajon Harry tényleg ellene vallott-e, a szőke javára.
- Igen. És azt hiszem az üggyel kapcsolatban már mindent elmondtam, szóval ha megbocsátanak... - kapok kis táskámért, majd a lehető legnagyobb lendülettel tolom ki székemet.
- Én most elmegyek. - tudom, hogy nem tarthatnak itt. Semmi kézen fogható bizonyítéka nincs sem ellenem, sem Jakie ellen, szóval akár most azonnal haza is mehetek. Azt sem értem, hogy egyáltalán eddig miért maradtam itt...
- Rendben, Miss Calder, de kérem ne hagyja el az országot. Még keresni fogjuk! - ráz kezet velem a fiatalabb, majd az ajtóféle kísér. Megpróbálom "elengedni a fülem mellett" azt, hogy milyen sejtelmesen simít végig a hátamon. Ezt tuti nem mondom el Louis-nak, mert a végén még péppé tervezi verni a biztosurat!

(***)

- Hé, megjöttem! - kiáltok be az ajtón. Valószínűleg csak Jakie van itthon, hisz Louis-t megint elszólította a "munkája", vagyis Zayn hívta.
- Szia! Mi volt bent? - nem mondanám, hogy letámad a kérdésével. Ahhoz túl fáradt, mivel amióta itt van, esténkét sosem alszik, csak sír. És, hogy ezt honnan tudom? A szemeiről. Fel vannak dagadva, és olyan pirosak, mint azok a paradicsomok, amiket tegnap vettem.
- Csak kikérdeztek, és én mindent elmondtam, amit hallani akartak. Persze, csak az igazat. Hogy Perrie támadt rád és te csak védekeztél. Viszont valami nagyon aggaszt... - vetem le a magassarkú cipőimet és meg sem állok a párducmintás kanapéig. Louis kedvence, folyton ezen terül el, én pedig épp ezért szeretem, mert ha nincs itt, akkor is olyan lenne, mintha igen, ugyanis az egész lényét, illatát átvette a textil. Jakie, amint megpillantja közeledő alakomat gyorsan ül fel. Karjait lábai köré fonva figyeli ahogy leülök és sürgető pillantásaival rögtön eléri, hogy a kimondani készülő szavak szépen összeérjenek a fejembe egy komplett szöveggé.
- A parancsnok azt mondta, hogy Harry feljelentést tett ellened. - lesütöm a szemem, és olyan érzés fog el, mintha most én szégyelleném magam, Harold helyett. Nem merek és nem is akarok Jaqueline megtört tekintetébe nézni, mivel egyszerűen nincs rá lélekerőm.
- Harry ezt tette? - hatalmast nyel, amivel gondolom a torkában keletkezett gombócokat próbálja elrejteni, nem túl sikeresen.
- Nem biztos. Mármint lehet, hogy csak ezzel a kis hazugsággal akartak belőlem is több dolgot kiszedni, vagy csak azt akarták elérni, hogy véleményt változtassak, de... - szerintem igen. Viszont ezt már nem akarom kimondani, hisz nem buta lány ő. Tudja, és én is tudom, hogy mind a ketten ugyanarra gondolunk. A házban Emmán, Perrie-n és Jakie-n kívűl csak Harry volt ott. Harry-nek volt fegyvere, s neki kellett volna a dulakodást leállítania, de nem ezt tette. Épp ezért ha nem ken rá mindent Jakie-re, akkor őt is beidézik, neki pedig már nem egyszer volt dolga a rendőrössel. Most már nem kerülhette volna el a börtönt.
- És elmondta, hogy itt vagyok? - látom, ahogy keze az ölébe hullik és körömágya gondos piszkálásba kezd. Tekintete az ujjaira siklik, így most sikerül gyorsan végigmérnem. Vékony, és összegörnyedt testén ugyanaz kétnapos melegítő van, még annak ellenére is, hogy mindennap viszek fel neki új ruhát, haja enyhén csapzott, gubancos, de még sosem csillogott ilyen szépen, mint most, arca pedig tényleg nagyon meggyötört. Hiányérzete van, hiányzik neki. Nem értem miért éri meg neki ez így... Szaporán nemet bólintok, hogy legalább egy kicsit megnyugtassam.
- Jakie, te biztos vagy ebben? Mármint értem, hogy most már az a dolog biztos, de miért nem mondod el Zayn-nek? Megértené és nem borulna ki. Együtt meggyürkőznétek vele. - hangomba csak annyi érzelmet és lágyságot próbálok belevinni, hogy nehogy elsírjam magam, vagy ami még rosszabb... nehogy őt sirassam meg.
- Ő persze, hogy megértené, de a helyzeten akkor sem tudna változtatni. Neki ez az élete, El. - mutat körbe a hatalmas nappalin, amit még Louis az első fizetéséből újított fel. Plazmatévé, futógép, trópusi, egzotikus növények, saját orchidea sarok, mind a luxust és a fényűzést, a jólétet mutatja egy külső félnek. Egy olyan szemlélőnek, aki nem tud a dolgok mögé látni. Hisz ez a pompa súlyos és kemény munka ára. És sokszor nem éppen tisztességes betevő a juss...
- Nekem meg nem. És az én helyzetemben nem tehetem meg, hogy belekeveredek ebbe, még akkor sem, ha emiatt le kell róla mondanom. - jogos. Teljesen jogos, hogy a helyzet nála sokkal komolyabb, mint az én oldalamon. Sőt.. ha én lennék ilyen helyzetben, mint amilyenben ő van, talán én sem tennék különben. Elhagynám Louis-t, még ha a szívem szakadna bele.
A barátom, mintha csak olvasna gondolataimban, időzít rettentő pontosan és hatalmas lendülettel nyitja ki a bejárati ajtót. Ajkaimmal apró mosolyt formálok felé fordulva, miközben ő ezt nem viszonozza, csak indulatos léptekkel halad a szoba felé. Kezében a kedvenc fekete kis pisztolya, miközben felrepedt alsó ajkából szaporán szivárog a vér.
- Louis! - ugrok fel a kanapéról és vetem magam a nyakába, de mintha nem is érzékelné a jelenlétemet. Erősen és durván lök el magától, aminek köszönhetően visszahuppanok a kanapéra. Ő pedig ahelyett, hogy engem felsegítene, Jakie karja után kap. Barátnőm nagyot kiállt, mikor Louis szabad keze csuklójára szorít és úgy állíttatja fel. Belőlem is elszökik egy sikoly, mikor pisztolyát a lány fejéhez emeli.
- Kuss legyen már! - üvölti el magát, még sosem láttam ennyire dühösnek. Pedig nem egyszer szokott indulatosan hazatérni a munkahelyéről, de általában ilyenkor minden fölös energiáját egy vad szexbe öli bele, amit mondjuk és sem szoktam nagyon bánni. Ezzel ellentétben mostani cselekvése kicsit sem tetszik, sőt..!
- Te meg mi a francot csinálsz? - kiálltok én is rá, miközben karjai lefogásán ügyködök. Jakie-t gyorsan veti a földre és fordul velem szembe. Orrlukai teljesen kitágultak, miközben homlokát ezernyi dühös ránc borítja.
- Eleanor, ez a csaj egy boszorkány! - mutat a sírástól remegő Jaqueline-ra, miközben tekintetét le sem veszi rólam.  
- Mi van, nem értelek?! Louis, de komolyan... ittál? Vagy miért hordasz össze hülyeségeket? - kelek ki magamból a fejéhez kapva kezemet, hogy megállapítsam leheletéből, vajon tényleg felcsapott-e a garatra. De erre is ugyan az a válasza, mint mindenre amióta beszáguldott ide. Durván lök el magától.
- Dehogy ittam. Dolgoztam. Mindent úgy csináltam, ahogy Zayn kért... oda vittem a kuncsaftot, Harry-vel a szart is kivertük belőle, erre mire jönne a "főnök" a kérésekkel, kérdésekkel Zayn inkább ejti a dolgot. A csávó látott mind a hármunkat, a nevünket is megtudta, tudja, hogy hova vittük, tudja, hogy Zayn még az államokban van és van vele összeköttetésünk, erre a hős Rómeo azt mondja, hogy csak engedjük el, mert ha még egy ember, akinek Perrie-hez is köze van és eltűnik, azt csak Jakie letöltendője bánja. És még azt sem tudja, hogy ez a ribanc fel sem adta magát! - értetlenül pislogok és szemezek az előbb említett lánnyal, aki szintén ezt teszi irányomban. Mind ketten teljesen némán folytatjuk le ezt a kis közös "eszmecserét", ami inkább csak lelki megemésztése az előbb hallottaknak. Csak Louis fújtat továbbra is úgy, mint egy felhergelt bika. Bár pár másodpercre mintha ő is megpihenne, majd mikor látja teljes lesokkolásunkat gyorsan ismét cselekvésre fogja el magát.

Fegyverét ismét Jakie fejéhez emeli, aki ennek láttán a földre rogyik. Én ismét barátom karjaira vetem magam, aki csak egyszerűen lelök vállával, mintha csak egy kis pehely hullott volna rá. A falnak csapódva érek földet nem sokkal Jakie mellett, gyorsan mellé kúszok és sajgó fejjel emel szemeimet Louisra és pisztolyának csövére, amit még mindig irányunkba tart. Csak azt tudom remélni, ha végig a mellettem lévő lány oldalán maradok, akkor talán nem lő le minket. Bár ilyen dühtől átitatott állapotában fogalmam sincs mire, mikre is képes. Átölelem Jakie vállát, miközben le sem veszem a tekintettem Louis-ról, akinek íriszei szintén az enyémbe fonódnak és a köztünk lévő kapocsba csak az a fránya cső áll. Hosszú csönd áll fel ismét a szobába, mikor valami apró rezgésre leszek figyelmes, majd egy lazább, mégis rockosabb dallamra. Jakie mobilja, ami a kanapén heverő táskája legmélyén van. Tekintetem Louis-éval egy időben kapom az eszközre. Nem kell sokat gondolkodnom rajta, hogy ki lehet az. Hisz valószínűleg ugyanaz a személy, aki tegnap és azelőtt is pontban ilyenkor kereste. A közbiztosok. Barátom a fegyverét hirtelen a csilingelő tárgy felé emeli és ujját a ravaszról egy pillanatra megemeli, majd olyan erővel nyom rá ismételten, mint még soha. Még sosem láttam ilyen indulatosan lőni. Épp ezért hatalmas sikítás tör fel ajkaim közül, miközben kezeim a fülemre tapadnak, hisz az elsülő pisztoly hangja dobhártyaölő. Négy pontos lövés leadása után a fokozatosan elhalkuló dallamot végleg elnyeli a puskaropogás hangja. A hatalmas porfelhő pedig mindnyájunkat köhögésre késztet. Ám, amint lehetőség van rá, én ismét beszédre nyitom ajkaimat.
- Louis, valamit el kell mondanom. - érzem, hogy lehiggadt. Hogy ebbe a négy lövésbe minden stresszt, dühöt és értetlenséget bele, majd kiadott. Gyorsan állok fel a helyemről és fonom kezemet nyaka köré, így vonva testét közelebb az enyémhez. Pulzusa vadul ver, miközben a meg nem értettséget olvasom ki gyönyörű szemeiből. Kezei az enyémre vándorolnak, és miközben ujjainkat összekulcsolja, lehozza tartásunkat a csípőnk mellé.
- Gyere, menjünk ki a konyhába. - hozzá intézem a mondatokat, miközben visszanézek Jakie-re, akit szintén lesokkolt az előbb történt esemény, viszont ahhoz képest még egészen jól tartja magát. Bólint nekem egyet, ezzel megkönnyítve a helyzetemet, hisz végre igazat mondhatok Louis-nak.

(***)

- Uram atyám, ez biztos?! - túr idegesen felzselézett hajába Louis, miközben le sem veszi rólam a szemét. Én csípőmmel a konyhapultnak dőlök, miközben kezeimet a mellkasom előtt fonom össze. Nagyokat bólogatok, s egy hatalmas sóhajtással jelzem a helyzet fontosságát. Mintha ő ezt mondjuk nem érzékelné...
- Ez nagyon gáz, El. És én még majdnem bántottam Jakie-t... - kapja kezét a szájához. Bevallom, valami ilyesmi reakcióra számítottam titkon, tehát most nem csalódtam.
- Végre, hogy megérted Louis. Ezért kell Jakie-nek menekülnie Zayn-től. És épp ezért nem is bánthatod. - segítenünk kell neki, és jó, hogy végre ezt már Louis is látja.
- De nem maradhat itt! - szögezi le gyorsan, amivel sikerül meglepnie. Miért, miért ne maradhatna pont itt? Hisz biztos, hogy Zayn itt nem fogja keresni...
- Figyel, Zayn ide bármikor benézhet. És ha itt találja Jaqueline-t akkor először engem, majd téged, aztán őt is kicsinálja, ezt meg gondolom nem akarjuk. - hangja mindvégig komoly, miközben ujjai pisze orromon simítanak végig.
- De nem akarom kirakni innen. - nyögök fel szomorúan, mire a barátom szemei gondos töprengésbe kezdnek. A megoldást létrejöttét pedig íriszei csillogása jelzik nekem.
- Nem is kell, baby. Majd én intézkedem róla!

Drága Olvasóim!

Tudom, végre rész! Remélem elnyeri a tetszéseteket. Igazából ezzel a fejezettel szeretnék köszönetet mondani a sok díjért, a kedves kommentekért, és azért, hogy már 13 feliratkozó van a blogon. Köszönöm! Tényleg remélem, hogy tetszett a rész. Na de mit gondoltok Eleanor-ról? Louis viselkedéséről? Valamint... mi a fene lehet Jakie titka? Továbbra is ezek a kérdések a kulcsmondatok a történetben! Várom tippjeiteket/véleményeiteket a résszel kapcsolatban.
Puszil és Ölel mindenkit;

~pepa

16. fejezet ~ Bűntudat

⊰ music: Criminal

"A mutatóujjam már a ravaszon, kezem csak egy pillanatra, de megremeg, csuklom pedig kezd megfáradni. A fegyver erős súlya okán sínyli meg tartásom, és csökken rohamosan az energiaszintem. A homlokának támasztom a hideg csövet. Patakokban folyik róla az izzadság. Sustorog még valamit, de nem teljesen értem. Totálisan nagy, összefüggéstelen mondatok sokasága hagyják el édes ajkait. Bár... azt hiszem ez a "Miatyánk". Halálfélelme lehet, amit én váltok ki belőle. Habozok. Talán mégsem kéne lőnöm. Már majdnem elemelem a pisztolyt homlokától, mikor két erős kar fonódik a derekam köré. Csípőcsontomon érzem kemény fémgyűrűjét, miközben hosszú ujjai a szoknyám alá csusszannak. A bugyim szegélyét érik, és az anyagot morzsolgatják. Ekkor ismét megremeg a kezem. De most az élvezettől. Hihetetlen, hogy egy érintésével eltudja oszlatni belőlem az összes bűntudatot és kételyt, ami akkor fog el, ha lenézek az előttem remegő, pirosra sírt szemű áldozatra. Kezei elválnak fehérneműmtől, és ismét a szoknyámon kívül kezdnek mulatásba. Duzzadt ajkaival fülcimpámra, majd állcsontomra, később a nyakamba csókol. Nyelve ismerősen járja végig a finom bőrrel borított testfelületeimet, miközben az én a szememet továbbra is az előttem heverőn tartom. Csókjai befejeztével keze az enyémre siklik, ujjaink összekulcsolódnak, tekintetünk egy helyen egybeforr. Már-már a levegőt is egyszerre vesszük. Andalító mentás samponja és kölnije illatának egyvelege bénítólag hat rám. Észre sem veszem, ahogy ujjai az enyém mellé siklanak a ravaszon. 

- Tedd meg, baby. Oda a fejébe, csak egyet! - dörmögi veszettül a fülembe, amitől csak az újbóli idegesség fog el. Hangja a dobhártyámnál cseng vissza. Ismét lenézek az előttem vergődőre. Hosszú, szőke haja izzadságtól gubancos, miközben egykoron gyönyörűre sminkelt arca földdel, sárral és mageláztatottsággal van átitatva. Gyönyörű őzike szemei könnycseppek ezrétől csillog, ajkai zihálnak és vacognak egyben. Meg kell ölnöm. Neki és nekem is így lesz a legjobb. 

- Tedd meg, Jakie. Gyerünk baby. - várja, hogy én süssem el a ravaszt, de érzem rajta, hogy már ő is tudja. Tudja, hogy képtelen vagyok erre. Megteszi hát, amit én nem merek. Gyakorlottan, biztosan, komolyan és gyorsan. Mintha csak egy sima és egyszerű gombnyomás lenne. A fegyver elsül, s egy élettel kevesebb."

- Holly! - üvöltök fel. A szívem úgy zakatol, mintha most azonnal kiakarna törni a mellkasomból. Csak egyszer láttam Holly-t, Niall gyönyörű szőke barátnőjét, ezért sem értem miért pont őt kellett volna megölnöm. Izzad tenyereimmel a finom huzatú takaróba kapaszkodok, szemeimmel pedig párat pislogok, hogy a keletkezett könnycseppek mielőbb eltűnjenek. A villanyt nem merem feloltani, hisz talán a mellettem fekvő Zayn-t még nem keltettem fel. Vagy igen...

- Hé, jól vagy? - kómás hangjából kiérződik, hogy nem éppen a legkényelmesebb módon kelt fel. Még így félhomályban is tökéletesen kivetül a kép elém, ahogy borostás állát megsimítja, majd enyhén kidörzsöli szeméből az álmok utolsó kis cseppjét is. 

- Persze. Csak rosszat álmodtam. - nyögök fel annyi érzelemmel, jelenesetben félelemmel a hangomban, amennyivel nem kellene. Egyszerűen nem szabadna. Zayn nehezen, fáradtan tornázza fel magát az ágyon, ül mellém és kezd a hátam simogatásba. Puha, meleg ujjai lassan kör-köröznek gerincemen. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, amiért ilyen figyelmes, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy ezek az ujjak az álmomban mit csináltak velem, és ellenem. Mert ezek az ujjak sütötték el a pisztolyt, nem az enyémek. Ebben biztos vagyok.

- Baby, minden oké? - emeli rám aranybarna tekintetét értetlenül, mire hirtelenjébe elhúzódok tőle. Visszamászok az ágy végébe és remegő testemet a háttámlának döntöm. Meztelen lábfejeim pedig a takaró alá ássák be magukat.

- Ne hívj így! - kérem fel rá nyomatékosan, a hangomban tele tartózkodással, mire fel homlokán egy-két apróbb ránc jelenik meg. Még jobban elképed.

- Oké, Jakie, de még mindig nem értem, hogy... - lassan beszél, megpróbál a lehető legértelmesebben, de nem olyan könnyű ezt megvalósítani hajnali kettő óra tájékán. 

- Így se hívj! - persze, hogy nem tudhatja miért vagyok most ennyire háklis ezekre a becenevekre. Mostanra pedig már kiérződik, hogy az értetlenség mellett, már egy -enyhe- kis dühös mozdulatokat is társít tartásába. Kezeit ugyanis ökölbe szorítja, mikor másodszorra is utasítani akarom. Utálja, és ez látszik is rajta, viszont engem pedig perpillanat ez érdekel a legkevésbé. Még túl éles bennem az álom okozta félelem, és ellenszenv irányába.

- Tehetek érted valami? Hozzak egy pohár vizet, vagy ilyesmi...?- továbbra is segítőkészen fordul irányomba, mire csak heves fejcsóválásba kezdek. Hatalmas nyel, s ezzel gondolom a magába fojtott szavait, megjegyzéseit próbálja továbbra is hangtalanul magában tartani. Tekintete az éjjeliszekrényre siklik, amiről pár másodperc múlva le is kapja a távirányítót. Bekapcsolja az egyik hírcsatornát, -ezzel megszakítva csendes kémlelődésünket- miközben néha rám, néha pedig a képernyőre szegezi tekintetét. A figyelmem én is a hajnali hírek felé fordítom.
A pulzusom már majdnem a normalizálódik, mikor a tv képernyőjén a saját arcképemet látom visszaköszönni. Zayn értetlenül horkant fel és emeli rám kételyektől átitatott aranybarna szemeit. Én könnycsatornáim pedig már a elektronikus eszköz szavainak hallásától telítetté válnak. Nemeleges rázom fejemet, bár még magam sem tudok hinni cselekvésemnek. Miért tagadom? Miért nem mondom el neki?
- A 22 éves nő még intenzíven van, egyenlőre állapota stabilizálásáért küzdenek az orvosok. A rendőrség szándékos emberölési kísérlet vádjával nyomoz a 18 éves Jaqueline Evans után, akinek amúgy az eltűnését egy hete jelentette be családja. Egyenlőre nem lehet tudni, hogy Miss Evans milyen kapcsolatban is lehet az áldozattal, illetve annak családjával. A helyszínen megtalált csecsemő jól van, a sokk hatást leszámítva. A fiatal nő után -akit amúgy a házba beszerelt kamerák buktattak le- már elindult a nyomozás. Bárki, aki ismeri a képen látható Jaqueline Evanst, és tudja jelenlegi tartózkodási helyét, ne habozzon és értesítse a hatóságokat, de önszándékból senki ne állítsa meg, mivel fegyver valószínűleg van nála. - a szőke bemondónő tökéletesen végzi a dolgát, vagyis egy szuszra gyorsan hadarja el az összes ismertetőjegyemet. A hajam színét, a magasságomat és a ruhám színét, fazonját ami az este rajtam volt. Mindenről említést tesz gondosan, majd tovább halad a következő hírmorzsára.
- Kapcsold ki. - kérlelem nagyokat szipogva.
- Ez mi volt? - kérdez rá miközben megtartva a tisztes távolságot dől ő is az ágyháttámlájának. Remegő kezembe egy papír zsebkendőt veszek, amivel a könnyáztatta szemem gondos törölgetésébe kezdek. Zayn nagy levegővételei per pillant az egyetlen hangforrás hatalmas szobánkban. Bár ez nem sokáig marad így...
- Én... elakartam mondani, Zayn. - hangom megremeg, mikor keze megfeszül.
- Mikor, Jakie? Mikor, a picsába is? - kiált fel, még sosem láttam ennyire idegesnek. Keze a párnák közé csap, mire a matracot tartó falemez nagyot reccsen.
- Sajnálom, de este csak hazaakartam érni, és nem foglalkozni az egésszel. - kezem félúton megáll, mikor vállára terveznék simítani. Cselekvésemet érzékelve gyorsan kel ki az ágyból és kap magára egy inget. Két gombot lomhán begombol rajta, majd gondolom egy nadrág után kutat. Siet, sőt.. rohan. Csak azt tudnám, hogy hova...
- Mit csinálsz? - kérdem elnyelve a mondat végét, mire rám emeli szemeit. Nem a düh, hanem inkább a szomorúság és a csalódottság mossa át hatalmas íriszeit.
- Öltözök, hogy mielőbb lelépjünk innen. - fogja rövidre, majd mikor megtalálja a legmegfelelőbb fekete nadrágot gyorsan azt is magára ölti.
- Miért? -
- Azért Jakie, mert ha megvagy nekik te, utána már csak egy lépés és eljutnak hozzám, meg a... dolgaimhoz. S akkor utána idejönnek és mind a ketten mehetünk a levesbe. - azt hittem először Perrie miatt lesz kiakadva, meg, hogy miért hagytam ott Hope-ot, de úgy néz ki most leginkább az zavarja, hogy én még mindig az ágyban ülök.
- Megbeszélhetnénk? - kérdem talán kicsit túl hangosan is hirtelenjében, miközben én is az öltözködésbe kezdek. Mert valószínűleg még én sem állok készen erre a beszélgetésre.
- Majd a vonaton. - veti oda nekem a szavakat, miközben a kezembe dob egy -mára már a névjegyévé vált- flanelinget és egy fekete sapkát. Kezemben az anyag összegyűrődik, hisz nem kis erőbedobást beleadva szorítom most én ökölbe a kicsi mancsaimat. Ugyanis már rohadtul elegem van abból, hogy döntések sorozatát hozza meg mostanság nélkülem. Olyan döntésekét, amikbe elvileg nekem is jogom lenne beleszólni.
- Nem, a fenébe is! - dobom le idegesen a textildarabokat, majd a szekrényhez sietek. Kiveszem az egyik fekete melegítőegyüttest, amire pontosan 2 hete tettem szert, majd sétálok az ágyhoz, ahol Zayn továbbra is lefagyva áll.
- Mit mondtál? - torkát tétován megköszörüli. Na -ha eddig nem volt- most már biztos dühös! Ő is ledobja, az eddig kezében tartott karóráját az ágyra és gyors léptekkel közelít felém, miközben én már a hajam összefogásán foglalatoskodok.
- Azt mondtam, hogy nem. Elmegyek a rendőrségre, bevallom, hogy hibáztam, de rólad és Harry-ről nem beszélek. - hatalmasat nyelek, mikor két kezével a fejem mellett a falnak támaszkodik és az egész testével kicsit jobban felém dől. Úgy fújtat, akár egy versenyló, ami most készül első gyors köre teljesítésének végéhez. Íriszei pedig baljósan csillognak. Mondatomra nem reagál.
- É... én hibáztam, Zayn. Nem keverlek bajba, ne aggódj! - suttogom el, miközben tekintete nem ad alább vonzásából.
- Harry.. Harry ott volt, és nem segített... - kijelenti, miközben karján az izmok megfeszülnek. Kezeim ennek okán bicepszeire csúsznak, azt remélve, hogy hideg ujjaim majd ismét ellazítják.
- Nem tudott, minden olyan gyorsan történt. Nem tudott, pedig akart. Akart, Zayn. - homlokom izzadságcseppekkel borított Övére dől, légzésünk hasonlóan gyorssá és szaporává válik, s miközben én lehunyom szemem, érzem Ő továbbra is az arcomat tanulmányozza. Hosszú csöndet szakít meg, mikor ismét felszólal.
- Ha én ott lettem volna... -
- De nem voltál ott. - jelentem ki, nemes egyszerűséggel, mire érzem, ahogy beleborzong teste a rövid mondatom felfogása közben.
- Annyira sajnálom, Jakie. - kezeim bicepszéről arcára vándorolnak, miközben ujjaim bizonytalanul térképezik fel, barátkoznak meg borostás állával.
- Semmi baj. - karom nyaka köré siklik, így húzva magamhoz egy gyors és egyszerű csókra. Próbálom ebbe a gyors semmiségbe minden bennem felgyülemlett érzést beleadni, főleg a bűntudatot, ami a lövés pillanata óta emészt. Még sosem kezdeményeztem csókot közöttünk, pedig már nem egy csattant el... mégis, most megérte! Elválva finom és vékony ajkaitól most már tudom mi fog a legjobban hiányozni, ha bemegyek a rendőrőrsre. A csókja, a viccei, a frappáns megnyilvánulásai, a baráti köre, és lényegében Ő maga. Vicces, de igen...
- Nem hagyhatom, hogy feladd magad. - nyög fel fájdalmasan, mire egy szomorkás mosolyt csal arcomra. Kezem ismét végigsimít állán, majd mellkasára vándorolva ujjaim határozottan tolják el testét enyémtől. Bármennyire is rossz érzés ezt tennem.
- Legyél egyszer a jófiú, Zayn. Csak egyszer. - folyamatosan hátrál, miközben én már a melegítőfölsőmet kapom magamra. A cipzár felhúzódik, a haj a kapucni alá rejtve, sőt még egy napszemüveget is a homlokomra csúsztatok, pedig kint a világossági viszonyok igencsak gyérek. Egy pillanatra még Zayn, a fotelben ülő, összegörnyedt alakjára pillantok, két pislogással elérem, hogy az újabb könnycseppek mielőbb eltűnjenek szememből, majd amilyen halkan nyitom az ajtót, olyan ügyes csukom is azt be. A recepción könnyedén jutok ki. Talán túl könnyen is... mégis ezen aggodalmamat a kora reggel csodás látványa gyorsan eloszlatja. A nap épphogy felkélni készül, így a hajnalt egyszerre járja át a sötétség és a kezdetleges világosság bizonytalan fénye is. Elemelve tekintetem a fényes égitesttől, a parkoló felé veszem az irányt, ahol már az ismerős vöröses fekete motor leváltva, egy szürke Audiban várakozik az igencsak alváshiányos göndör. De hát jön nekem.. nem is eggyel!
- Hajnali. Fél. Három. Van. - bontja lassan szavakra az amúgy is egyszerű mondatát.
- Tudom, de az adósom vagy. - rendítem meg amolyan 'nem nagyon érdekel a dolog' stílusban a vállamat, miközben a műbőrülésen minél kényelmesebben próbálok elhelyezkedni.
- Nem volt kamera. Perrie felébredt és ő árult be. Az én nevemet csak azért nem mondta, mert úgy néz ki még a történtek után is bízik bennem. - sóhajt fel Harry, miközben beindítja a motort.
- Vagy csak ezzel akar sakkban tartani. - sokkal inkább a második verziót tartom reálisnak, véleményemnek mégsem adok hangot.
- Neki mit mondtál? - utal elég látványosan Zayn-re, miközben gondosan figyelve tolat ki a parkolóból.
- Azt, hogy megyek feladni magamat. - utálok hazudni. Utálok Zayn-nek hazudni. Utálom otthagyni, ilyen állapotba, de muszáj... egyszerűen muszáj.
- És biztos vagy benne? - kérdését először nem értem meg teljesen, majd mikor leesik, hogy nem a rendőrségre utal, végre képes vagyok egy értelmes választ kinyögni találó, mégis roppant egyszerű kérdésére.
- Persze, teljesen biztos vagyok benne. Most már amúgy sem fordulhatok vissza, nem igaz? - hangom egy pillanatra megremeg, miközben gondolataimban ismét azzal játszok el, hogy mi lenne ha... ha visszamennék?
- Akkor, hova vigyem kisasszony? - enyhén élcelődik, hihetetlen, hogy még most sem tudja komolyan venni a dolgokat. Legalább csak fele annyira, mint ahogy én teszem...
- Eleanor-hoz, majd Holly-hoz. Kezdésnek azt hiszem jó lesz így ez!

Drága Olvasóim!

Nos, ha túl "szenvedtétek" magatokat ezen a -szerintem- borzalmas részen, akkor csak "egy" kérdésem lenne. Ti mit gondoltok Jakie-ről? Miért és pontosan mi elől menekül? Kíváncsian várom válaszaitokat. :) 
ui: Szeretném megköszönni a héten érkezett összes díjat! Mindet kifogom tenni csajok, minden blogba belefogok olvasni, de 27.-én vizsgázok, szóval addig korlátozottan leszek, s sajnos nem tudok addig ezekkel foglalkozni!
Megértést köszönöm, s remélem ez a rész sem lett olyan borzalmas. Pipálni, kommentelni ér és -esetleg aki még nem tette meg- fel is iratkozhat a blogra, amivel garantáltan feldobja a napomat! [15 feliratkozó után meglepi, de erről majd még beszélek... :D ]
Puszil és Ölel mindenkit:

~pepa

15. fejezet ~ Mosom kezeimet

- Hé, te remegsz! - állapítja meg a nyilvánvaló tényt Harry, miközben a szálloda bejáratához érkezünk meg. Sétálunk már egy ideje a hűvös levegőn, vagyis mióta a közeli kis tónál le nem raktuk Perrie kocsiját és dobtuk a víz mélyére a pisztolyt. Ugyanis szerinte ott lesz a legjobb helyen, plusz ha meg is találják majd, akkor sem lesznek rajta az ujjlenyomataim. Még most sem hiszem el, hogy ott hagytuk őt és Hope-ot is. De a mentők már biztos odaértek, nemde?!

- Tessék. - teríti vállamra zakóját, amiben két ujjammal kapaszkodok bele, továbbra is ügyelve arra, hogy a néma csendet ne szakítsam meg. Ő pedig tehetetlensége okán nadrágzsebébe bújtatja hatalmas mancsait, miközben egy pillanatra megáll. Haboz. Gondolom nem szándékozik feljönni velem Zayn-hez, aki már tuti mindenféle tévképzeteket szövöget arról, hogy hol és ki a fenével lehetek. De perpillanat ez érdekel a legkevésbé. Csalódtam Zayn-ben. Csalódtam ebben az elcseszett világba, meg úgy összességében mindenben.

- Tudunk beszélni? - hangja halkabb a szokottnál, ami kíváncsiságot ébreszt bennem. Apró bólintás közepette lépek visszább, miközben a zakó alá próbálom elrejteni a kivágott ruha miatt fedetlen testrészeimet.

- Csak azt szeretném mondani, hogy ami nálam történt... - látszik rajta, hogy ideges, és ez leginkább a tarkója vakargatásában mutatkozik meg. S bár az előbb azt a választ adtam neki, hogy benne vagyok a beszélgetésbe, most mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok megvitatni az aznap este történeteket egy ilyen eseménydús nap után. Sietősen kapom le magamról a férfiruhaanyagot, majd a kezébe nyújtom át azt, amit csak -ismét- habozva fogad el. 

- Jobb ha inkább most megyek, Harry. - adok hangot tervemnek, majd egy intéssel köszönök el, ami úgy tűnik neki nem elég. Sietősen kap karom után, amire annyira rászorít, hogy muszáj egy felszisszenéssel hangot adnom fájdalmamnak. Akaratosan, mégis teli érzésekkel ránt vissza és duzzadt ajkait erősen nyomra enyémekre. Úgy csókol, mint ahogy még más sose tette velem.

Kicsit sem figyel oda az én érzéseimre, az én jólétemre, pusztán csak azt a nagy szenvedélyt próbálja átadni, ami talán benne tombol. Levegőmet ajkaim alól teljesen elszívja, miközben orromat csak az erős mentaillata járja át. Fuldoklok csókja közben, mégis képtelen vagyok több okból is annak megszakítására. Egy árva könnycsepp csordul ki szememből, mikor végre enged és elemeli ajkait enyéimtől, de a közelsége még mindig bénítólag hat rám. Miközben szemeimből kipislogom a kezdetleges könnycseppeket, kezeim a mellkasára csúsznak és egy erős mozdulattal minél messzebb lököm el magamtól, hogy az iménti közelsége, közeledése mielőbb kitörlődjön emlékezetemből.

- Nem akarok beszélni veled, Harry. Nem akarom, hogy megcsókolj, hogy megérints, hogy a közelembe legyél, mi ebben olyan érthetetlen?! - borulok ki egy szempillantás alatt, majd mielőtt még megszólalhatna gyorsan sarkon fordulok és ott is hagyom a fenébe. Mégis utolsó mondatait nem tudom nem elengedni a fülem mellett.

- Máskor otthagylak a picsába, Jakie. Ezt megígérem! Ennyit rohadtul nem érsz nekem! -
Igen. Úgy néz ki, megint csak erre ment ki a játék részéről.

Kezem megremeg a kilincsen, és csak ennek a téves mozdulatnak köszönhetően szánom rá magam arra a lépésre, hogy végre benyissak lakosztályunk ajtaján. Zayn ideges lépteit már egy ideje figyelemmel kísérem, így nem lep meg, mikor a sötét szoba közepén látom toporogva. Kezében egy teli pohárral, amiben a sárgás szesz, csakis a lehető legjobb ír whisky lehet. Zakója már az ágy szélén pihen, míg fehér inge szedett-vedettül szétgombolva borítja be vállait, ezzel elfedve előlem tetoválással tarkított izmos karjait.
- Elmentél. Harry-vel. - hangja egy csepp érzelmet sem tartalmaz, átellenben szemeivel, amiben a harag és a féltékenység sárga fénye csillan fel. De nem félek Tőle. Minden más érzelmet sikerül, de ezt az egyet képtelen kiváltani belőlem...
- Tudom. - vetem le egy nagy sóhajjal megtűzdelve megviselt, jobb napokat is megélt magassarkúimat, majd lassan az ágy felé veszem az irányt vontatott lépésekkel.

Végignézve az óriási fekvőhelyen, kezem a hátam közepén helyezkedő cipzáráért kutat, teljes sikertelenséggel. Segítségemre a tigrisszemű fekete siet. Hátam mögé lépve hosszú ujjai végigsiklanak a fűző szegélyén, majd a cipzár hideg végével találkozva szépen, lassan húzza le az eszközt. Hangos sóhajommal jelzem a felszabadultságot, amit a rendesen befűzött anyag hiánya okoz, miközben belőle egy kis fölmordulás tör elő.
- Miért mentél el vele? - továbbra sem tágít mögülem, sőt. Karjai a csípőm köré fonódnak, miközben az én kezeim már az abroncs leszerelésén foglalatoskodnak.
- Nem akarok erről beszélni, Zayn. - nem akarom felhozni Perrie-t, az elrablást, a pisztolyt, Harry-t, de úgy összességében semmit nem akarok megvitatni vele perpillanat.
- Rendben van, de ha gondolod... - finom ajkai nyakamat érik, amire beleborzongok. Kis levegővételei és enyhén mentolos illata szorító, fuldoklóközelsége kiváltó pánikrohamot idéz elő nálam, aminek következtében a bennem felgyülemlő érzelmek és traumák okozta lelki őrlődések hirtelenjében kitörni készülnek. Szembefordulva vele, bújok ölelésébe, miközben orromat nyakszirtjébe fúrom, hogy nehogy észrevegye kibuggyanó könnyeim sokaságát.
- Hé, bébi semmi baj. Minden rendben, nem vagyok ideges, vagy ilyesmi. - biztosra veszem, hogy most igazat mond, hisz végre hangjában az érzelmek kivetülését vélem felfedezni. De igaza van. Minden rendben van, nem törhetek meg, most nem.
- Tudom. Minden oké. - tolom el lágyan magamtól, majd kezeimmel az arcomon keletkező hatalmas tócsa felitatásába kezdek, amivel csak azt érem el, hogy a füstös szemfestékem egy óriási fekete, pandasminkké avanzsál át. Gyorsan vetem le magamról a már nyitott fűzőt, majd kilépve az alsószoknyából és az abroncsból, egy fehérneműegyüttesben bújok be az ágy felém közelebb eső részébe. Követve a példámat, Zayn is felforgatja a szépen berendezett ágyat, lomhán dobálja szét a hatalmas -és roppan felesleges- díszpárnákat, majd a takaró alatt, hideg kezei a csípőmnél fogva húznak magához közelebb. Bugyim szegélye izmos hasfalát éri, miközben ujjai a köldököm felett kulcsolódnak össze. Hatalmasat szippantok enyhe mentaillatával átitatott illatanyagából, ami most már ismét jóérzéseket kezd belőlem kiváltani.
- Bántott téged? - dörmögő, álomittas hangja zökkent ki hosszas gondolatmeneteimből. Válaszomon egy ideig eltöprengek, hisz mi számít bántalmazásnak?! Mert nem, most nem ejtett rajtam hosszú ideig marandó, fizikai sérüléseket, viszont a szívemet ismételten sikerült nagyon csúnyán elintéznie tetteivel.
- Nem. - ő nem. Végül is Perrie volt az, aki majdnem elbánt velem, de végén mégis ő járt pórul. Vagyis inkább, ha úgy nézzük akkor mind a ketten. Hisz én most a pszichés terheket tudhatom a magaménak.
- De ha tudni akarod, az este folyamán sem nőtte ki magát a kedvencemmé. - próbálok valami sokkal nagyobb nyugattóhatással rendelkező választ adni számára. S úgy tűnik ez sikerül is.
- Helyes, mert azt a címet én szeretném birtokolni! - emelkedik egy kicsit meg, és csókol a könnyek áztatta puha arcomba. Kijelentése mosolyt csal az ajkaimra, de boldogságról nem beszélhetünk esetemben.Fáradt vagyok, törött és megviselt. Kicsit sem boldog.
- Jó éjt, Zayn. - zárom le végül hosszasra elnyúlt beszélgetésünket azzal, hogy elhúzódva tőle fúrom arcomat a hatalmas párnámba, miközben kezeim, ha lehet még jobban - a nyakaimig - felhúzzák a takarót, ezzel elfedve hiányosan felöltöztettet testemet. Ami még mindig remeg, köszönhetően a mai nap történéseinek.

Drága Olvasóim!

Új rész! Egész gyorsan, mi?  Nos igen, most kicsit ráturbóztam, nem tudom miért, mert a tételek írásával is jó lenne ilyen sebességen haladni, de sajnos az valamiért nem megy... (talán azért sem, mert tudom, hogy ez idén még nem élesbe megy :D ) Na de nem fecsegek össze-vissza itt. Remélem mindenkinek tetszett a fejezet (Zakie *-*), és bár nem lett szuper eseménydús és extra izgalmas, azért talán sikerült valamennyiteket megnyernem ezzel a kis szösszenettel is. Ha tetszett pipáljatok, kommenteljetek és iratkozzatok fel, ugyanis a véleménynyilvánítás összes fajtája számomra nagyon nagy plusz, és erőt adó tényező. Köszöntem a figyelmet, további csodás napot nektek!
Puszil és Ölel mindenkit;

~pepa

ui: A Venice-n vasárnap rész, ha érdekel valakit! :) 

14. fejezet ~ Én lőttem!

A fejem hasogat, miközben szaglójárataimban még mindig érzem a szerves anyag maradékait. Belém ivódott az az illat amivel másodpercek alatt altattak el, és a tudat miatt most már a hányinger is gyötör. A kocsi nagyokat huppan, amiből csak arra tudok következtetni, hogy már rég nem a burkolt betonutakon járhatunk. A bemelegedett motor -gazdájához hűen- gyorsan szállít minket oda, ahova kell. Valószínűleg a kocsiban ülők -rajtam kívül- mindegyike tudja, hogy hova is tartunk. 

- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, Perrie. - simít végig állán Harry, amit a visszapillantóból láthatok meg. Majd ő is az eszközre emeli nagy zöld szemeit, így ébrenlétemet biztosra veszem, hogy kifigyeli. Íriszei egy pillanatra az enyémbe fúródnak, s már várom, hogy felnevessen és hátraforduljon. Kiröhögjön, majd mocskosul az állkapcsomért nyúljon és úgy csókoljon meg, olyan durván, mint ahogy nem olyan rég tette. De nem teszi, továbbra is csöndben ül. Ajkai mégis cérnavastagságúra feszülnek, mikor a volánnál ülő vékony hangú, festett szőke szólal fel.

- Na mi van, felkelt? - emeli egy pillanatra ő is szemeit a visszapillantóra, mire Harry sietősen kapja el onnan övéit. Én pedig a lehető legmélyebbre próbálok elbújni az ülés huzatában, szorosra csukott pillákkal. Idegszálaim tetőfokára hágnak, mikor Perrie egyenletes légzését érzem meg a fülembe. Orra pedig -biztosra veszem- hogy szinte már az arcélemet súrolja. Mondjuk nem értem, hogy akkor így hogyan is lehet vezetni...

- Perrie az utat nézd! A csajt úgy kiütötted a szerrel, hogy szerintem még az estét is végig szunyálja. - ezt nem értem. Én biztosra veszem, hogy az előbb meglátta Harry, ahogy őket figyeltem. Sőt.. a tekintetünk találkozott is egy pillanatra. Akkor meg miért fedez?

- Alig adtam neki... - kontráz rá, de azért a hangokból ítélve mégis "szót fogad" és újra az útnak szenteli figyelmét. 

(***)

Még vagy félóráig, gyötrelmesen rázkódós kocsizás lett előírva, ami mindenki számára csöndben telik el. Én továbbra is az elkábult kislány szerepében tetszelgek, miközben tekintetemet nem tudom az ablakon kileskelődő Harry-ről levenni. Vörös kendője, amit a fején tekert körben, csodálatos megvilágítást kap az utcán felkapcsolt közvilágításnak köszönhetően, miközben az alatta rakoncátlankodó kis hajtincsek össze-vissza, kissé csapzottan söpörik válla szélét. Dús, vastag alsó ajkába lőtt fémkarikáját szippantja fogai közé, és idegesen a rágcsálgatásába kezd, miközben szemei gondterheltségtől átitatottak. Valószínűleg tart valamitől, esetleg valakitől, bár kétlem, hogy pont Perrie lenne aggodalma oka. Csak remélni tudom, hogy Zayn-től tart, hisz akkor talán a szabadulásomra van egy kis esély. A kocsi motorjának leállítása zökkent ki elmélkedésemből, és az ajtónyílásokkal egy ütemben hunyom le ismételten szemeimet.

- H. te szedd ki a csajt! - biztosra veszem, hogy kicsit sem díjazza a göndörke az utasítgatást, mégis teszi, amit kell neki. A karomra fogva ránt fel, és kap kezeibe úgy, mintha csak egy tollpihe lennék. Gyors léptekkel indul a hideg és nyirkosan sötétnek nevezhető éjszakában egy fehérre mázolt ház ajtaja felé.

- Utállak. - morzsolom ki ajkaim közül ezt a egyetlen egy szót, amire ő csak felhorkan. 

- Majd nézzük meg, hogy akkor mennyire fogsz utálni, mikor kimenekítelek innen, ettől a pszichoribanctól. - ajkait fülemhez emeli, majd mikor mondatát lezárja a vállamba csókol. Ez pedig egyszerre tölt el undorral, és értetlenséggel is.

- Harold, hozzad már! - kiállt ki az ajtóból Perrie, miközben a kezében bömbölő Hope nem ad alább nagy hangerejű koncertjéből. Harry egy apró szitokszóval részesíti a türelmetlen anyukát, majd azért lépteit felgyorsítja. Talán azért is, mert érezheti, hallhatja mennyire didergek. Amint átlépjük a küszöböt pilláim ismét lecsukódnak, s a levegővételeim szabályozásába kezdek. Hideg, bőrborítású tárgyra fektet Harry, majd távolodó alakját előttem Perrie jelenléte váltja fel.

- Ébresztő Csipkerózsika! - erős fénytömeg zúdul arcomba, melynek következében képtelen vagyok felnyitni szemeimet. 

- Megvakítod. - hangoztatja ki Harold a nyilvánvalót, teljesen nyugodt, érzelemmentes hangon. Kezeim -jelezvén, hogy ébren vagyok- apó kapálódzásba kezdenek, mire a fénytömeg megszűnik látójáratom elől. 

- Jó reggelt! - üdvözöl jókedvűen Perrie, miközben kezeit gyorsan összecsapja, mintha valami csodás dolog ment volna az imént itt végbe. Hangomat és egész lényemet próbálom a lehető legkómásabbra és értetlenebbre venni, olyanra, hogy még véletlenül se buktassam le magamat. 

- Mit akarsz tőlem, Perrie? - túrok lassan hajamba, miközben pislogok párat, ezzel azt mutatva, mintha látásomat csak most akarnám teljesen kiélesíteni.

- Semmit. Mármint csak beszélgetni, csupa csajos dologról. A ruhákról, cipőkről, Zayn-ről, és mondjuk arról, hogy mi a faszért keveredtél te bele ebbe az egészbe?! - a kezében heverő revolvert megpillantván egy nagyobb nyeléssel próbálom félelmemet alább adni. Teljesen sikertelenül. Szemeimet végigfuttatom a kicsi szobán, majd kéken csillogó íriszeim megpihennek Harry velem szemben ülő alakján. Ő csak nyugodtan, összekulcsolt ujjakkal nézi a történéseket. Azt hiszem kíváncsi, ezt talán ő is hallani akarja.

- Én... nem tudom. - és most nem hazudok, mert tényleg egyetlen okot sem tudok arra, hogy vajon miért, és hogyan is keveredtem bele ebbe az egészbe. Pusztán azt tudom, hogy Zayn jelenléte, a közelsége vonzz engem ennyire, aminek köszönhetően kerülök mostanában ilyen helyzetekbe. Perrie kezében a pisztoly kör körözni kezd, gondolom azért mert a válaszom nem túl megnyerő számára.

- Perrie tedd le a fegyvert, mielőtt valami baromságot csinálsz. - Harry továbbra is halál nyugodtan kéri fel a szőkeséget, miközben kényelmesen a fotel háttámlájának dől.

- Styles kezdesz az idegeimre menni. Pusztán csak annyit kértem, hogy segíts nekem elhozni a csajt. Most már leléphetsz. - sziszegi az idegességtől túlfőtt szőke, miközben tekintetemet bizakodva Harold felé kapom. Nemlegesen rázza a fejét egy kis mosoly keretében, ami talán a javamnak szól.  

A hosszú hangtalanságot Hope ismét feltörő sírása szakítja meg. Gondolom éhes szegény, vagy csak szimplán az anyját hiányolhatja, aki pechemre most minden figyelmét nekem szenteli.

- Nézd meg a kicsit. - adja ki az utasítást Harold-nak, aki most ismét nemlegesen kezd a fejrázásba. 

- A Te gyereked, nézd meg te. - szögezi le, mire az előttem ülő egy szemforgatás közepette áll fel, és indul el a másik szobából érkező hangforrás felé. Amint a nő távolodó alakja eltűnik, úgy emelem tekintetem Harry felé. Reménykedve, bizakodva, segítséget kérve.

- Még nem most. - tátogja, miközben pisztolytáskájából óvatosan szabadítja ki fegyverét és csúsztatja felém. Ódzkodva ugrok visszább, mivel nem értem szándékát, mire ő még közelebb tolja azt elém. 

- Nem kell lelőnöd, pusztán szegezd rá a fegyvert. - suttogásra fogja, miközben szemei az enyém és az ajtó közt kezdnek meg nem szűnő vándorlásba. Kedvtelenül markolok a fegyer nyelére és rejtem el a fekete eszközt szoknyám egy alsóbb rétege alá, majd ujjaim a ruhám tetején simítanak szét. Perrie gyorsan tér vissza, kezében a kicsivel, ami elbizonytalanít. De ahogy látom nem csak engem, hanem a szobában helyet foglaló göndört is. Heves kapálódzásba kezd a fejével, amit egy kicsit zokon veszek. Hisz nem vagyok én hülye. Eleve nem akarok rálőni Perrie-re, de úgy meg mégannyira sem, hogy nála van Zayn gyereke.

- Remélem nem baj, ha becsatlakozik ez a kis hercegnő is a beszélgetésünkbe. - csókolja arcon a most már nyugodtan körülkémlelő kislányt, melynek köszönhetően a pirospozsgás pofira egy jó adag rúzsfolt kerül. Így ül vissza a heverőre, velem szembe, ölében a csecsemővel.
- Szóval nem tudod... ez érdekes. De azt gondolom tudod, hogy ki Kay. Hisz az ő nevén vagy a szállodába bejelentve... - úgy csinál mintha hangosan gondolkodna, miközben a kis, szőke babatincseket simogatja.
- Az azért, mert... - kezdek magyarázkodásba, fogalmam sincsen miért. Semmi okom sincs arra, hogy épp neki rójam fel mit és miért tettem.
- Tudom, mert Zayn azt mondta tegyél így. Hogy ne derüljön ki, hogy kiskorú vagy, hogy a szüleidtől menekültél el, és hogy azok meg már nyomoztatnak is utánad. - sorol olyan érveket, amikről még életemben nem hallottam. Na jó, csak egy ilyen van, de ennek híre nagyon is meglep!
- Hisz nem hiányzik az neki, ha a rendőrség megint rászáll. Tudod az üzletnek nem kedvez. - fogalmam sincs milyen üzletről beszél, valamint arról sem tudtam eddig, hogy a szüleim nyomoznak utánam. De így viszont az is érthető, hogy miért pont haza akart vinni Zayn azon a bizonyos estén. Nem az én biztonságomat akarta. Hanem a sajátját. És ez a tudat egy kicsit elszomorít...
- Szegény, pici Jakie. Te ezt nem is tudtad?! Hát igen, ilyen a mi Zayn-ünk. Jóformán senki nem érdekli önmagán kívül... - kacag fel Perrie, de érzem nevetésében a megbántottságot is. Most igazat mond, hisz nehezére esik mindezt megvitatni velem.
- Milyen ügyei vannak? Amikről nem tudhat a rendőrség... - kérdem elhalkítva a hangom, miközben ujjaim a tüllös anyag alatt megérzik hideg fegyver helyét. De elővenni még nem merem. Legszívesebben most elrohannék innen, mindent magam mögött hagyva. 
- Azt én nem mondhatom el drágám, de elégedj meg annyival, hogy nem az a tipikus jóvágású, unalmas könyvelő forma. - pattan fel hirtelen a helyéről és Harry irányába sétál. Hope-ot, a még mindig ülő férfi ölébe csücsülteti, majd a kezébe véve ismét kis pisztolyát közelít felém.
- De ezen neked most már igazán nincs miért aggódnod. - értesít, majd ujját a ravaszra helyezi. Csuklója egy pillanatra megremeg, amit én ki is használok. Gyors reflexeimnek köszönhetően pattanok fel, kapok a fegyvercső felé, és próbálom a hasam irányából mielőbb elfordítani azt.  Perrie ujjai ekkor haboznak -az elsülést illetően-, elemelkednek a ravasztól, miközben vállaival engem próbál arrébb lökdösni. Fogalmam sincs mit csinálhat Harold, hisz a látóteremből most teljesen kivan szorítva, csak Perrie-re és a dulakodásunkra figyelek. Csontos vállai erősen löknek oldalamba, miközben ujjaimat az övéivel próbálja lehámozni a fegyverről. Én továbbra is jobbomat a csövön tartom, ami most már kettőnk közt helyezkedik irányát tekintve. Bal kezem a ravasz helyét keresve kutakodik lentebb, mikor a elsülés erős hangjára leszek figyelmes, s ösztönösen tolom minél messzebb magamtól a forró csövet.
Miután a porfelhő kezd eltünedezni, dobom el magamtól a tárgyat és tapogatom végig hasamat, vállaimat, csípőmet és mellkasomat is. Érintetlen vagyok, de kezemet mégis vér fedi. Tekintetemet Perrie felé emelem, akiben a szavak elvesztek félúton. Kasmír felsőjén pedig egy óriási véres luk helyezkedik, amiből továbbra is kifelé szivárog a friss, meleg nedv. Térdei gyorsan csuklanak össze és dideregve rogy le a padlóra, összegörnyedve, magzatpózba.  Az én szemeimbe pedig könnyek szöknek, miközben én is a földre guggolok.
- A picsába, a picsába, a picsába! - nyögök fel és most már az én hangos sírásom Hope erős jajgató bömbölésével vegyül el a szobába. Harry, kezében a kicsivel közelít felém, miközben én a meg nem szűnő vérzést próbálom kezeimmel elállítani. Sikertelenül.
- Harry hívd a mentőket! - nyögök fel, miközben vértől átitatott kezeimmel törlöm le gyorsan végigcsurgó könnyeimet arcomról. Szememet Perrie sós vére kezdi csípni.
- Te megőrültél?! Mond csak Jakie, te azt szeretnéd, hogy lecsukjanak? Amúgy is... ha nem teszed meg, akkor ő öl meg téged. - keze a vállam simul, amit gyorsan le is rázok onnan, gusztustalan stílusban  megfogalmazott mondatai hallatán.
- Nem hagyom, hogy elvérezzen. Hívd azt a kibaszott mentőt! - sziszegem, miközben Perrie szemeit nehezen, de lecsukja.
- Jó, jó. De amint lediktáltam a címet lelépünk. - egyez bele, majd kezembe adva a kicsit nyúl telefonjáért. És bármennyire is nehezemre esik, de tudom, hogy engednem kell szavainak. Mivel nem akarok a sitten kikötni...

Drága Olvasók!

Bevallom, előbb akartam ezt a részt feltenni, de valahogy sosem volt sem ihletem, sem időm arra, hogy megírjam. Most viszont végre a fejemben is nagyjából összeállt a kép a szálról, amit a következő fejezetekben felakarok nektek majd vázolni. Na de nem is járatom tovább a számat itt. Jó olvasást a részhez és kommentelni, pipálni, valamint feliratkozni továbbra is ér! :)
Puszil, és Ölel mindenkit;

~pepa

New story *-*

Sziasztok kedves Olvasók!

Először is ezer bocsánat, amiért még nem válaszoltam az előző részhez érkezett kommentekre, amiket amúgy nagyon köszönök, mindig jó őket olvasni! :) De.. és itt jön a de, amiért megírtam ma ide, az oldalra ezt a kis szösszenetet az az, hogy álmodtam, de gondolom az nem olyan meglepő :DD A lényeg az, hogy olyat álmodtam, amit szerintem megéri papírra vetni és ezzel egyetemben egy teljesen új írásstílust kipróbálni. Nem tudom, hogy állom majd meg a helyem, és bevallom jelenleg is a kíváncsiság és a félelem furcsa egyvelege van bennem... viszont úgy érzem még egy blog üzemelésére még van erőm. Szóval akit érdekel egy teljesen új sztory tőlem, új kivitelezésben, új külsővel az mindenképpen látogasson el IDE.

Köszönöm a figyelmeteket és további szép napot. 

Puszil és Ölel mindenkit;

~pepa