Elnézést a hosszas eltűnésért. Nem tudom mikor jön majd a következő rész, de ez a történet tuti be lesz fejezve. Jó olvasást és ha tetszett kérlek jelezz vissza! :)
Pepa
MásodikPepa
Keserű búcsú és találkozás
Még
csak két órája tartózkodok Mary otthonában, de már most nagyon
gyakorlottan, otthonosan mozgok az apró házban. Az ideglenes szobám az
emeleten van, rögtön a fürdő mellett, így nem kell sokat mozognom, nagy
zajt csapnom, miközben próbálok egy kis vízálló szempillaspirált,
púdert, és pár színt -a komor arcomra varázsolni.
Miután
végzek a sminkemmel, visszamegyek a szobába, és az ágyam melletti
kisszekrényre kezdem pakolni az előbb használt termékeket. Olyan gyorsan
teszem mindezt, hogy közben észre sem veszem a képkeretet, ami pont a
két lábam közé esik le másodpercekkel később, hatalmas lendülettel.
- A fenébe! - szitkozódok, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a vékony üvegréteg megrepedt. Sietősen kapom fel tárgyat, vigyázva, hogy ne vágjam el magam a szilánkokkal. Bár nem áll szándékomban gondos tanulmányozást végezni a kép megítélését illetően, tekintetemet mégis magával ragadja az idilli emlékmorzsát megörökítő lapot.
Kiszabadítom a törött fém és üveg közül a finom papírt, hogy két kezemben tudjam tartani a fényes felületet. Szemem megtelik könnyel, ahogy a kedves, mosolygós pár arcvonásait lesem.
A bátyám az és Mary. Jason a kezét Mary lapos hasán pihenteti, míg a lány a válla fölött néz fel, enyhén visszahajolva, a bátyámra. Két ilyen szerelmes és mosolygós tekintetet még sosem láttam egy képen megörökítve.
- Jackie, ha készen vagy... - lép be sietősen Mary, de amint meglátja, hogy mit szorongatok, miért tört rám ismét a bőgés, rögtön elhallgat, lelassít.
- Ugye nem vágtad meg magad? - szeli át magassarkú cipőjével a köztünk lévő távolságot, majd leül mellém. Én nem tudok megszólalni a meghatottságtól és a fájdalomtól, ezért csak nemlegesen bólintok.
Nézem, ahogy a mellettem lévő fiatal lánynak is elakad a szava, ahogy lenéz a képre. Az ő szemébe is könnycseppek gyűlnek.
- Itt mondtam el neki, hogy terhes vagyok - vallja be sírástól remegő hangon. - A bátyám fotózott le minket, akár egy paparazzo - próbál felnevetni, de ezzel a tettével csak azt éri el, hogy gyorsabban potyognak a könnyei.
- Sajnálom, hogy összetörtem a keretet - szegem le a fejemet, majd leteszem a képet a kisszekrény egy szabad pontjára. - Ez volt az Ő szobája? - kérdezem óvatosan, mivel félek a választól. Félek, ha azt mondja, hogy igen. Mert nem tudom, hogy itt tudnék-e élni, ha igen lenne a válasza.
- Nem - törli le kezével nedves arcát. - Ez az én szobám, de mikor megtudtuk, hogy idejössz, akkor gondoltam, hogy átköltözök Gabehez - magyarázza, miközben feláll és kisimít egy gyűrődést a fekete egybe ruháján.
- Kicsoda Gabe? - tör utat magának a kíváncsiságom.
- Ő a bátyám. Majd bemutatlak neki a temetés után, ha gondolod - mosolyodik el halványan, majd kilép a szobából és magassarkúja hangjából kiderül, hogy hamarosan az emeletet is elhagyja.
- Mindjárt megyek én is! - kiáltok még utána, majd cipőbe bújtatott lábammal, a képkeret maradványait az ágyam alá söpröm. Majd feltakarítom holnap reggel.
- És akkor a szüleid eljönnek? - kérdezi Mary, amint beszálltunk a kocsiba.
Tudom, hogy nem kéne hazudnom neki, de meg akarom kímélni a keserves igazságtól, hogyha már a sors úgy hozta, hogy megmenekült a szüleimmel való találkozástól, megismerésüktől.
- Tudod... ők egészen más emberek. Utálják Angliát és az... alsóbbrendűséget. Már ha érted mire gondolod- tördelem kezeimet és megpróbálom nem megbántani a mellettem ülő, már a közlekedést figyelő kismamát.
- Tehát tényleg sznobok - feleli lazán, hajából pedig lekapja a napszemüvegét, és felhelyezi az orrnyergére. Már nagyon gyakorlott mozdulattal. - Mi van? - kérdezi tőlem, enyhén zavartan, mikor tudatosul benne, hogy ezt képtelen vagyok lereagálni a meglepődöttségtől. - Azt hitted Jason nem mesét róluk? Rólatok? Ugyan Jackie, ha hiszed, ha nem... rólad is tudok ezt-azt - bokszol bele játékosan a vállamba szabad kezével, míg én a meglepődöttségtől enyhén sokkos, néma állapotban kerülök.
Nem hiszem el, hogy Jason kiterítette a paklit a... körülbelül mindenről. Egyáltalán nem értem miért kellett rólam információkat adnia Marynek. Vajon nekem sem akarta majd bemutatni? Vagy valami okból kifolyólag úgy érezte, hogy rám is fel kell készülnie a lánynak? Nem értem.
- Hé, ha ez ennyire zavar, akkor hagyjuk a fenébe. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit - térít vissza, enyhe bűntudattal a hangjába.
- Nincs semmi baj. Csak tudod Ő sosem beszélt nekem rólad. Ezért is furcsa azt hallani, hogy te mennyi mindent tudhatsz rólam - vallom be most azt igazat, míg tekintetem a szoknyám szegélyén pihen. Zavartságom és rossz közérzetem okán megállás nélkül csak azt a fehér csíkot piszkálgatom a varrásszélén.
- De ugye tudják, hogy Jason, tudod... meg, hogy te itt vagy? - tér rá az érdemi kérdésre, melynek okán a vérnyomásom az egekbe szökik. Nem áll szándékomban hazudni neki, de ha megtudja, hogy a szüleim tudomása, vagyis inkább a belegyezése nélkül vagyok itt...
- Hagytam nekik egy levelet - mormolom el alig halhatóan, hogy ha lehet félreértse, de sajnos, vagy nem sajnos, a tervem sikertelennek tűnik. Hihetetlenül gyorsan lép rá a fékpedálra minek köszönhetően, ha most nem tartana az öv biztos kirepülnék a jármű elé.
- Mi van?! - ordítva fordul felém.
- Aaaz úgy volt, hogy... - kezdek zavart motyogásba, de megállít.
- Jackie de hát te kiskorú vagy. Ezért le is csukhatnak. Sőt engem csukhatnak le - túr idegesen a hajába.
- De te ezt nem értheted Mary, ők olyanok, hogy... - próbálom már sokkal erősebb hangszínnel folytatni, de megint belém folytja a szót.
- De megértem Jackie. A bátyádnak titkolóztál, ezért mérgesek is lehetnek rád, de arról nem Te tehetsz, hogy Jason nem tért vissza. Ők a szüleitek, megérdemlik az igazat, és hogy tudják mi történt a fiúkkal. Meg, hogy eltudjanak a búcsúzni. Ennyit megérdemelnek - borul le könnyes arccal, piros szemmel a kormányra. - Picsába, a hülye hormonjaimmal is... - teszi hozzá, miközben egy óvatos mozdulattal egy pillanatra a kocsi dudáját is megszólaltatja. Ez egy percre mosolyt csal az arcomra, de amilyen gyorsan jön ez a pozitív görbület, olyan gyorsan távozik is.
- Otthon mindent elmondok majd este, oké? Csak kérlek ne most kérj számon - simítom meg hátát óvatosan, mire bólint egyet, majd kezeivel szeme törölgetésébe kezd.
Miután már kellőképpen kilát, rápillant a műszerfalba épített órájára.
- El fogunk késni - állapítja meg a nyilvánvaló tényt, majd újra a gázra lép gyors reflexszel.
A pap beszéde után egyesével dobáltuk le a virágokat, majd egy kellemes kis vendéglőbe ült be a maradék néhány ember. Én hoztam képeket Jasonról, de Mary is talált pár újabb fotót kettejükről, így természetesen most azokat nézzük át sorba. Ő minden másodiknál sírásban tör ki, míg én már egészen kezdek hozzászokni a torkomban kialakult kaparós fájdalomhoz, meg a szememet szúró apró kis tűkhöz, amik könnyformában csillognak ki.
- Amúgy mit feleltél neki? - kérdezem meg egyből, mivel most jól szemügyre tudom azt venni, hogy nincs rajta az a meseszép gyűrű.
- Természetesen igent - feleli megbicsaklott hanggal, majd lapoz egyet.
Erre a képre emlékszem. Akkor készült mikor 15 lettem és Jason, hogy megijesszen, beöltözött egy bohócnak, mivel pontosan jól tudta, hogy mennyire utálom, rettegek az ilyen hatásvadász rámenőségtől. Természetesen, mikor először megláttam egy kicsit meglepődtem, de utána csak egy nagyon jó emlék maradt, mivel csodálatosan szórakoztatott engem és a "zsúrom" többi tagját.
- Tudod, a humorát imádtam benne a legjobban -jegyzi meg, majd lapoz még egyet.
- Jó válasz. Azt pont nem a sznob szüleinktől örökölte - vágom rá egyből, mire ő hangosan felnevet. Ez viszont a többi itt megjelenő rokonának nem nyeri el túlzottan a tetszését.
- Basszus - vágja rá egyből, majd leteszi az albumot az előttünk lévő asztalkára. - El kell intéznem valamit, addig találd fel magad - feleli kedvesen, majd átsurran a vendéglő egy másik szegletébe engem egyedül hagyva.
- Találd fel magad - ismétlem el halkan Mary kérését, majd felállok és egy háromfős beszélgetés felé kezdek bizonytalanul lépdelni. Még a köztünk lévő táv felénél sem tartok, mikor egy apróbb kuncogás keretében szétválnak az eddigi beszélgetőtársak és a terem különbözőpontján foglalnak helyet.
Szuper.
Megpróbálom a helyzetből a lehető legkevésbé kényelmetlen szituációt kihozni, ennek okán pedig inkább a kültér felé veszem az irányt. Úgy sem árt majd egy kis friss levegő.
Míg az ajtóig elérek, sikerül lehalásznom a pincérfiú tálcájáról egy újabb adag bort, így kellő lelkesedéssel sétálok az egyik kültéri asztalhoz. Helyet foglalok a hűvös fémszéken, míg magamon a bolerómat a kebleimnél összébb húzom. Mikor már kényelmesen elhelyezkedek, ismételten kezembe kapom a vörös nedűt tartalmazó poharat, és könyörtelenül lehajtom egyhuzamban a benne lévő finom italt.
- A negyedik - egy erős, férfias hangot hallok meg a hátam mögül jóval, de nem foglalkozok vele, mert biztos vagyok abban, hogy nem nekem szánta rövid mondatát.
- Szerintem lassan befog ütni, ha érted mire gondolok - szólal fel ismét, de most már sokkal közelebbről ugyanaz a hang. Most már éget a kíváncsiság, hogy megforduljak, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy csak a mellettem ülők asztalához szólhat.
- Haver! - pattan fel a szembe asztalnál ülő srác a helyéről, mire a mellém érkező fekete hajú, bőrdzsekiben feszülő srác egy laza kézmozdulattal leinti azt, aki valami oknál kifolyólag úgy ugrik, ahogy a dzsekis fazon füttyent.
- De nem muszáj válaszolnod, tök jól elvagyok magamban is - ül le a mellettem szabadon árválkodó helyre, miközben kiérződik, hogy szavait teljes irónia hatja át. Bal lábfejét a jobb térdére helyezi, kezében pedig pöccint egyet a félig elégett csikkjén.
- Nem is ismerlek - beszélek hozzá félszavakkal, majd egy kicsit arrébb húzódok, hogy ne érezzem ilyen intenzíven a belőle áradó dohányszagot.
- Áu.. ez fájt, Jackie - vigyorog rám bambán, majd hirtelen szájába kapja a csikket és jól megszívja azt. Ezután valami bugyuta ötletből adódóan a füstöt egyenesen felém fújja, minek okán elkezdek hangosan köhögni és a kezemmel elkezdem - intenzíven - arrébb hessegetni a szürke füstfelhőt.
- Mondd, te normális vagy? - akadok ki, sietősen felpattanok a helyemről és egyenesen befelé rongyolok.
Még tisztán hallom, ahogy hangos nevetéssel jutalmazza ezen durcásnak vélhető tettemet.
Faszfej.
- A fenébe! - szitkozódok, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a vékony üvegréteg megrepedt. Sietősen kapom fel tárgyat, vigyázva, hogy ne vágjam el magam a szilánkokkal. Bár nem áll szándékomban gondos tanulmányozást végezni a kép megítélését illetően, tekintetemet mégis magával ragadja az idilli emlékmorzsát megörökítő lapot.
Kiszabadítom a törött fém és üveg közül a finom papírt, hogy két kezemben tudjam tartani a fényes felületet. Szemem megtelik könnyel, ahogy a kedves, mosolygós pár arcvonásait lesem.
A bátyám az és Mary. Jason a kezét Mary lapos hasán pihenteti, míg a lány a válla fölött néz fel, enyhén visszahajolva, a bátyámra. Két ilyen szerelmes és mosolygós tekintetet még sosem láttam egy képen megörökítve.
- Jackie, ha készen vagy... - lép be sietősen Mary, de amint meglátja, hogy mit szorongatok, miért tört rám ismét a bőgés, rögtön elhallgat, lelassít.
- Ugye nem vágtad meg magad? - szeli át magassarkú cipőjével a köztünk lévő távolságot, majd leül mellém. Én nem tudok megszólalni a meghatottságtól és a fájdalomtól, ezért csak nemlegesen bólintok.
Nézem, ahogy a mellettem lévő fiatal lánynak is elakad a szava, ahogy lenéz a képre. Az ő szemébe is könnycseppek gyűlnek.
- Itt mondtam el neki, hogy terhes vagyok - vallja be sírástól remegő hangon. - A bátyám fotózott le minket, akár egy paparazzo - próbál felnevetni, de ezzel a tettével csak azt éri el, hogy gyorsabban potyognak a könnyei.
- Sajnálom, hogy összetörtem a keretet - szegem le a fejemet, majd leteszem a képet a kisszekrény egy szabad pontjára. - Ez volt az Ő szobája? - kérdezem óvatosan, mivel félek a választól. Félek, ha azt mondja, hogy igen. Mert nem tudom, hogy itt tudnék-e élni, ha igen lenne a válasza.
- Nem - törli le kezével nedves arcát. - Ez az én szobám, de mikor megtudtuk, hogy idejössz, akkor gondoltam, hogy átköltözök Gabehez - magyarázza, miközben feláll és kisimít egy gyűrődést a fekete egybe ruháján.
- Kicsoda Gabe? - tör utat magának a kíváncsiságom.
- Ő a bátyám. Majd bemutatlak neki a temetés után, ha gondolod - mosolyodik el halványan, majd kilép a szobából és magassarkúja hangjából kiderül, hogy hamarosan az emeletet is elhagyja.
- Mindjárt megyek én is! - kiáltok még utána, majd cipőbe bújtatott lábammal, a képkeret maradványait az ágyam alá söpröm. Majd feltakarítom holnap reggel.
*******
- És akkor a szüleid eljönnek? - kérdezi Mary, amint beszálltunk a kocsiba.
Tudom, hogy nem kéne hazudnom neki, de meg akarom kímélni a keserves igazságtól, hogyha már a sors úgy hozta, hogy megmenekült a szüleimmel való találkozástól, megismerésüktől.
- Tudod... ők egészen más emberek. Utálják Angliát és az... alsóbbrendűséget. Már ha érted mire gondolod- tördelem kezeimet és megpróbálom nem megbántani a mellettem ülő, már a közlekedést figyelő kismamát.
- Tehát tényleg sznobok - feleli lazán, hajából pedig lekapja a napszemüvegét, és felhelyezi az orrnyergére. Már nagyon gyakorlott mozdulattal. - Mi van? - kérdezi tőlem, enyhén zavartan, mikor tudatosul benne, hogy ezt képtelen vagyok lereagálni a meglepődöttségtől. - Azt hitted Jason nem mesét róluk? Rólatok? Ugyan Jackie, ha hiszed, ha nem... rólad is tudok ezt-azt - bokszol bele játékosan a vállamba szabad kezével, míg én a meglepődöttségtől enyhén sokkos, néma állapotban kerülök.
Nem hiszem el, hogy Jason kiterítette a paklit a... körülbelül mindenről. Egyáltalán nem értem miért kellett rólam információkat adnia Marynek. Vajon nekem sem akarta majd bemutatni? Vagy valami okból kifolyólag úgy érezte, hogy rám is fel kell készülnie a lánynak? Nem értem.
- Hé, ha ez ennyire zavar, akkor hagyjuk a fenébe. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit - térít vissza, enyhe bűntudattal a hangjába.
- Nincs semmi baj. Csak tudod Ő sosem beszélt nekem rólad. Ezért is furcsa azt hallani, hogy te mennyi mindent tudhatsz rólam - vallom be most azt igazat, míg tekintetem a szoknyám szegélyén pihen. Zavartságom és rossz közérzetem okán megállás nélkül csak azt a fehér csíkot piszkálgatom a varrásszélén.
- De ugye tudják, hogy Jason, tudod... meg, hogy te itt vagy? - tér rá az érdemi kérdésre, melynek okán a vérnyomásom az egekbe szökik. Nem áll szándékomban hazudni neki, de ha megtudja, hogy a szüleim tudomása, vagyis inkább a belegyezése nélkül vagyok itt...
- Hagytam nekik egy levelet - mormolom el alig halhatóan, hogy ha lehet félreértse, de sajnos, vagy nem sajnos, a tervem sikertelennek tűnik. Hihetetlenül gyorsan lép rá a fékpedálra minek köszönhetően, ha most nem tartana az öv biztos kirepülnék a jármű elé.
- Mi van?! - ordítva fordul felém.
- Aaaz úgy volt, hogy... - kezdek zavart motyogásba, de megállít.
- Jackie de hát te kiskorú vagy. Ezért le is csukhatnak. Sőt engem csukhatnak le - túr idegesen a hajába.
- De te ezt nem értheted Mary, ők olyanok, hogy... - próbálom már sokkal erősebb hangszínnel folytatni, de megint belém folytja a szót.
- De megértem Jackie. A bátyádnak titkolóztál, ezért mérgesek is lehetnek rád, de arról nem Te tehetsz, hogy Jason nem tért vissza. Ők a szüleitek, megérdemlik az igazat, és hogy tudják mi történt a fiúkkal. Meg, hogy eltudjanak a búcsúzni. Ennyit megérdemelnek - borul le könnyes arccal, piros szemmel a kormányra. - Picsába, a hülye hormonjaimmal is... - teszi hozzá, miközben egy óvatos mozdulattal egy pillanatra a kocsi dudáját is megszólaltatja. Ez egy percre mosolyt csal az arcomra, de amilyen gyorsan jön ez a pozitív görbület, olyan gyorsan távozik is.
- Otthon mindent elmondok majd este, oké? Csak kérlek ne most kérj számon - simítom meg hátát óvatosan, mire bólint egyet, majd kezeivel szeme törölgetésébe kezd.
Miután már kellőképpen kilát, rápillant a műszerfalba épített órájára.
- El fogunk késni - állapítja meg a nyilvánvaló tényt, majd újra a gázra lép gyors reflexszel.
A pap beszéde után egyesével dobáltuk le a virágokat, majd egy kellemes kis vendéglőbe ült be a maradék néhány ember. Én hoztam képeket Jasonról, de Mary is talált pár újabb fotót kettejükről, így természetesen most azokat nézzük át sorba. Ő minden másodiknál sírásban tör ki, míg én már egészen kezdek hozzászokni a torkomban kialakult kaparós fájdalomhoz, meg a szememet szúró apró kis tűkhöz, amik könnyformában csillognak ki.
- Amúgy mit feleltél neki? - kérdezem meg egyből, mivel most jól szemügyre tudom azt venni, hogy nincs rajta az a meseszép gyűrű.
- Természetesen igent - feleli megbicsaklott hanggal, majd lapoz egyet.
Erre a képre emlékszem. Akkor készült mikor 15 lettem és Jason, hogy megijesszen, beöltözött egy bohócnak, mivel pontosan jól tudta, hogy mennyire utálom, rettegek az ilyen hatásvadász rámenőségtől. Természetesen, mikor először megláttam egy kicsit meglepődtem, de utána csak egy nagyon jó emlék maradt, mivel csodálatosan szórakoztatott engem és a "zsúrom" többi tagját.
- Tudod, a humorát imádtam benne a legjobban -jegyzi meg, majd lapoz még egyet.
- Jó válasz. Azt pont nem a sznob szüleinktől örökölte - vágom rá egyből, mire ő hangosan felnevet. Ez viszont a többi itt megjelenő rokonának nem nyeri el túlzottan a tetszését.
- Basszus - vágja rá egyből, majd leteszi az albumot az előttünk lévő asztalkára. - El kell intéznem valamit, addig találd fel magad - feleli kedvesen, majd átsurran a vendéglő egy másik szegletébe engem egyedül hagyva.
- Találd fel magad - ismétlem el halkan Mary kérését, majd felállok és egy háromfős beszélgetés felé kezdek bizonytalanul lépdelni. Még a köztünk lévő táv felénél sem tartok, mikor egy apróbb kuncogás keretében szétválnak az eddigi beszélgetőtársak és a terem különbözőpontján foglalnak helyet.
Szuper.
Megpróbálom a helyzetből a lehető legkevésbé kényelmetlen szituációt kihozni, ennek okán pedig inkább a kültér felé veszem az irányt. Úgy sem árt majd egy kis friss levegő.
Míg az ajtóig elérek, sikerül lehalásznom a pincérfiú tálcájáról egy újabb adag bort, így kellő lelkesedéssel sétálok az egyik kültéri asztalhoz. Helyet foglalok a hűvös fémszéken, míg magamon a bolerómat a kebleimnél összébb húzom. Mikor már kényelmesen elhelyezkedek, ismételten kezembe kapom a vörös nedűt tartalmazó poharat, és könyörtelenül lehajtom egyhuzamban a benne lévő finom italt.
- A negyedik - egy erős, férfias hangot hallok meg a hátam mögül jóval, de nem foglalkozok vele, mert biztos vagyok abban, hogy nem nekem szánta rövid mondatát.
- Szerintem lassan befog ütni, ha érted mire gondolok - szólal fel ismét, de most már sokkal közelebbről ugyanaz a hang. Most már éget a kíváncsiság, hogy megforduljak, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy csak a mellettem ülők asztalához szólhat.
- Haver! - pattan fel a szembe asztalnál ülő srác a helyéről, mire a mellém érkező fekete hajú, bőrdzsekiben feszülő srác egy laza kézmozdulattal leinti azt, aki valami oknál kifolyólag úgy ugrik, ahogy a dzsekis fazon füttyent.
- De nem muszáj válaszolnod, tök jól elvagyok magamban is - ül le a mellettem szabadon árválkodó helyre, miközben kiérződik, hogy szavait teljes irónia hatja át. Bal lábfejét a jobb térdére helyezi, kezében pedig pöccint egyet a félig elégett csikkjén.
- Nem is ismerlek - beszélek hozzá félszavakkal, majd egy kicsit arrébb húzódok, hogy ne érezzem ilyen intenzíven a belőle áradó dohányszagot.
- Áu.. ez fájt, Jackie - vigyorog rám bambán, majd hirtelen szájába kapja a csikket és jól megszívja azt. Ezután valami bugyuta ötletből adódóan a füstöt egyenesen felém fújja, minek okán elkezdek hangosan köhögni és a kezemmel elkezdem - intenzíven - arrébb hessegetni a szürke füstfelhőt.
- Mondd, te normális vagy? - akadok ki, sietősen felpattanok a helyemről és egyenesen befelé rongyolok.
Még tisztán hallom, ahogy hangos nevetéssel jutalmazza ezen durcásnak vélhető tettemet.
Faszfej.
